A költő szembeszegült a gonoszsággal, bujkált a hóhérok elől, hajszolták. Valószínűleg aljas besúgás áldozata lett. Üldözői 1936. augusztus 18-án bukkantak rá, jó barátok házában, a Rosales családnál, amely kezdetben maga is Franco követője volt, de időben rádöbbent, kit is követnek a Caudilloban. Kiábrándultak, és rejtekhelyet kínáltak föl a poétának.
Kik voltak az árulók, a mai napig sem derült ki, csak annyi, hogy azon az 1936-os augusztusi napon a fogdmegek rátörtek a búvóhelyre, García Lorcát magukkal hurcolták, és azóta nyoma veszett. Alfacarban, Granadában, a Sierra Nevada lábánál történt ez, nem messze a költő szülővárosától. A fáma szerint több tízezer köztársasági meggyőződésű között gyilkolták meg, de titkolták, hogy hol tüntették el a holttestét. Amit az idő kiderített, azzal a váddal törtek rá, hogy „vöröst keresnek és homoszexuálist”. A nem teljesen kerek évfordulón, az a lap, a Le Monde eredt a titok nyomába, amely elszántan száll szembe minden önkényuralommal, még a nyomaival is.
A diktatúra ahhoz mindvégig gyáva volt, hogy szörnyű bűnét nyíltan beismerje. Mindössze annyit közölt, hogy García Lorca „a fölkelők közé keveredett, és halálának az oka föltehetően természetes polgárháborús baleset”. A történészek és az irodalomkutatók mondhatni azonnal nekiálltak, hogy ha bárminek is a nyomára bukkannak, azonnal közöljék a nyilvánossággal. A Vérnász, a Bernarda Alba háza és más remekművek alkotójáról, életművéről Francóék bukása után tanulmánykötetek százait publikálták. A hivatalos közlemény alig két gépelt oldal volt, azt összegezték benne, hogy „a szocialista, szabadkőműves, homokszexuális gyakorlatáról ismert költő, mindenki által ismert gonosztetteket követett el, rajtacsíptek, a Rosales Camacho fívérek házában. Az őt elrejtők hiába igyekeztek védelmére kelni. Lefogták, a Fuente Grande (Nagy kút) közelébe vitték más foglyokkal együtt, vallott, majd agyonlőtték”. A temetés helyéről csupán annyit említett a szűkszavú kommüniké, hogy a Fuente Grandetől körülbelül két kilométerre lelhető, nehéz földrajzilag pontosan megjelölni, hol is.
Négy évtizeddel a föltételezett halál után, 1975. november 20-án Ian Gibson történész, archeológus, életrajzíró annyit közölt, „lesz mindig valaki, aki kutat utána, mert a világ egyik leghíresebbje, legszeretettebbje tűnt el”. Hosszú ideig megint semmi, de 2009-ben ismét Gibson jelentkezett. Közölte, hogy szövetkezett Miguel Caballero műkedvelő történésszel, akivel a szerény adatok alapján megpróbálják folytatni a kutatásokat. Caballero, amihez csak hozzájuthatott, mindent összegyűjtött, és az így szerzett dokumentumokat tavaly ki is adta „Federico García Lorca életének utolsó tizenhárom órája” címmel, szemtanúk új, addig kiadatlan vallomásaival együtt. Addig tartott, amíg az andalúziai kormány pénzügyi támogatásával ezt az időt kihúzhatta, majd amikor ez elfogyott, vagyontalan rajongókat kért föl, amennyire telik tőlük, önként adományozzanak. A jó lelkűektől 33 000 euró érkezett, neki is fogtak, hogy folytassák, a korábbi földtúrásoktól úgy négyszáz méterre. Révbe érnek? Már csak azért is bizonytalan, mert a kezdeményezések nyomában parázs vita támadt. A Lorca család ellenkezett, arra hivatkozott, ne túrják föl a földet ott, ahol mégis csak elképzelhető a költő végső nyughelye, maradjon a többi áldozat között. Ezt mondta az unokahúg, Laura García Lorca, az emlékező alapítvány elnöke is.
Spanyolföldön ma úgy becsülik, hogy az egykori köztársaságiak közül 114 000 lehet a máig is jeltelen sírokban kallódó áldozatok száma. Baltasar Garzon bíró is úgy vélte, jobb, ha nem dúlják föl örök nyugalmukat.
Az előző szocialista madridi Zapatero kormány pénzügyileg maga is hozzájárult a kutatások folytatásához, de az új választásokon győztes konzervatívok, Mariano Rajoy miniszterei, a közpénzek folyósítását befagyasztották. Politikai küzdelem alakult ki. Az áldozatok családjai mögé a történelmi emlékeket gondozó társaság állt, amely a mai Madriddal szemben az argentínai igazságszolgáltatás segítségét is kérte. A társaság fölfogása szerint a költő nem csupán a spanyol irodalom óriása, hanem nemzetközi jelkép is.
A francóista diktatúra négy évtizedes uralma minden áron rejtegetni igyekezett bűneit, azt híresztelvén az életeket „eltévedt lövedékek” oltották ki. Az 1950-es években a Larca verseket, színműveket, regényeket is eltemették. Később kis kiadók próbálkoztak áttörni a csönd falát, a Lorca életrajzok is többnyire inkább külföldön jelentek meg. Manapság a kulturális minisztérium és Granada város környékének jó szándékú lakói igyekeznek ápolni az emlékeket. Szülővárosában fölavatták a költőről elkeresztelt központot, amely a megőrzött kéziratoknak, dokumentumoknak, leveleknek, képeknek, a családtagoktól és barátoktól összegyűjtött ereklyéknek ad helyet. Madridban diákotthon is követi a példát. Jövő januárra kiállítást terveznek, a hatóságok azonban, ahol csak tudnak, igyekeznek keresztbe tenni.
Az a kérdés csupán, hogy a rejtőzködő sírról addigra sikerül-e egyáltalán valamivel többet megtudni.
