Marc Chagallnak van egy csodálatos, 1938-ban festett képe, a Fehér keresztre feszítés. Akkoriban az avantgárd képzőművészek, szembeszállva a közízléssel, vallásos témákat is választottak képeik és szobraik tárgyául, s mindig megbotránkoztatták a hagyományokhoz szokott, azokhoz ragaszkodó nézőiket. Némelyik alkotást valóban szinte lehetetlen azonnal megérteni. Chagall festményén azonban mintha azonnal összegezni akarta volna a 20. század – ma is folytatódó – botrányának elemeit, s el akarta gondolkodtatni a keresztény szimbolikát ismerőket: vajon hiteles keresztények-e, vagy szó nélkül szemlélik az embertelenség különféle elborzasztó megnyilvánulásait?
Marc Chagall: Fehér keresztre feszítés
A kép születésének éve nem csak Ausztria német megszállásáról nevezetes, és arról, hogy a korábbi hazafiak lelkesen ünnepelték a gépkocsijából náci köszöntéssel kitekintő Hitlert. Ez év nyarán a nácik földig rombolták a müncheni zsinagógát, majd két hónappal később ugyanezt tették a nürnbergivel is. Közben 1500 német zsidót hurcoltak koncentrációs táborba, télen pedig megkezdődött a szervezett zsidóüldözés, a későbbi borzalmak előjátéka. Európa pedig némán figyelte, ahogy Jézust újra keresztre feszítik.
Ezt a borzalmas esztendőt igyekezett egyetlen látomásba összegezni a művész. Képe előterében Krisztus függ a fehér kereszten. Egy német katona éppen felgyújtja a zsinagógát. A látvány egyensúlyaként a másik oldalon vörös zászlókat lengető tömeg törtet a hegyre. Vajon megsejtette a művész, hogy egyik sem jobb a másiknál?... Vannak, akik úgy értelmezik a jelenetet, hogy a zsidók reménykedtek a kommunizmusban. Akinek akár csekély ismerete volt Sztálin népirtásáról, aligha reménykedhetett ilyesmiben. Különösképp nem ismerte a diktátor antiszemitizmusát, amely különböző mondvacsinált perekben is megnyilvánult.
Csónakon menekülők. A zsúfolásig telt járművet evezősök hajtják, a benne ülők kétségbeesve nyújtják kezüket az ég felé, mintha onnan érkezne segítség. Ez a jelenet az antikvitástól végigkíséri az emberiség történelmét. Horatius is azt tanácsolta kortársainak, hagyják el az állam hullámok verte hajóját, és induljanak megkeresni a Boldogok szigetét, ahol az aranykor békessége várja őket. De elérhető még az a sziget? Mindig nagy érdeklődéssel szemléljük feleségemmel az Álomhajó című tévésorozatot. Nem a vérszegény, lényegében ismétlődő szituációkat mozgató cselekmények miatt, hanem ismeretlen, nyugalmas, és felfedezésre érdemes tájakat mutat. Táncolnak a bennszülöttek, vendégszerető mosollyal várják a német hajó kíváncsi utasait, akik itt olyan érzésekre találnak, amelyeket hazájukban hiába keresnek.
Jó későig tart. Ilyenkor már nehezebb az elalvás. Nyugtalanul hánykolódva azt kérdem magamtól, vajon vannak-e még ilyen szigetek, amelyeket azúrkék, szennyezetlen tenger vize nyaldos, és nem rontotta meg a zsákmányra éhes szellemiség? Sajnos nincs. Hiszen bármelyik pillanatban partra szállhatnak véreskezű gyilkosok, fellázad a tenger és elsüllyednek a csónakok, vagy pusztító bombák érkeznek a levegőből, hogy lángba borítsák a házakat és elképzelhetetlen pánikot keltsenek. Chagall képén is égnek a házak, szemüket eltakarva menekülnek szerteszét mindazok, akik imént a kereszt alatt bámészkodtak. A festmény lezárásaként bibliai alakok sírnak a pusztulást látva.
Számtalan hasonló hangulatot sugall a 20. századi művészet, például a lengyel Penderecki vagy Bartók zeneműveiben és a háborús francia lírában. Ember, vigyázz! Bármelyik pillanatban feldobbanhatnak az apokalipszis lovasai „tűzvörös, sötétkék és kénsárga” vértben, paripájuk feje oroszlánfejet mintáz, „szájukból tűz, füst és kénkő tör elő.”
Nem is olyan régen keresztülrobogtak a világon, vért és jajt hagyva maguk mögött. De mintha újra készülődnének. Már hallani is fegyvereik csörgését, s mintha megszólalna a hang: „Ember, vigyázz!”
