Épp másfél éve, 2014. június 29-án kiáltotta ki az iszlám kalifátust Abu Bakr al-Bagdadi terrorista vezér és nevezte ki magát minden muszlim kalifájának, Ibrahim néven. Kalifátusát Irak és Szíria egy-egy részéből csípte le, s ezzel mintegy tízmillió ember és 90800 négyzetkilométernyi terület került az új „állam” fennhatósága alá. Néhány héten belül megszerveződött az amerikai vezetésű nemzetközi katonai koalíció, amely a környező arab országokat is bevonta a terrorcsoport elleni harcba. A washingtoni vezetés már akkor jelezte, hosszú lesz az út a fekete kalifa uralmának megdöntéséig, de a világ optimistább része mégis bizakodott abban, hogy néhány tízezer fegyveressel gyorsan elbánik majd a világ legfejlettebb haditechnikáját felvonultató szövetség.
Ám nem ennyire egyszerű a helyzet, szárazföldi beavatkozás nélkül szinte lehetetlen legyőzni egy, a civil lakosságot túszul tartó, annak soraiban bármikor elvegyülni képes „hadsereget”. A szárazföldi beavatkozás viszont elkerülhetetlenül és kivédhetetlenül nagy emberáldozattal járna (katonaival és civillel egyaránt), nem beszélve arról, hogy külföldi megszállásnak tekinthetné, és minden bizonnyal tekintené is nemcsak az érintett lakosság, hanem a muszlim világ nagy része. Ebben az esetben a törzsi, felekezeti, szektariánus konfliktusok által gyötört Közel-Keleten nemcsak a nyugati hatalmak szárazföldi bevonulása okozhatna újabb törésvonalakat és feszültségeket, hanem a szunnita-síita ellentét is, amint látható jelenleg is Jemenben.
Ezért is érthető a koalíció merev elzárkózása a szárazföldi beavatkozástól, illetve az iraki vezetés álláspontja is, amely annak ellenére, hogy a „halál kalifátusa” területeinek ötödét még mindig ellenőrzése alatt tartja, hevesen tiltakozik bárminemű szárazföldi, külföldi segítség ellen, jöjjön az nyugati keresztény vagy régióbeli arab, muszlim országtól. Pedig valóban nehéz helyzetben van az iraki vezetés. Az Iszlám Állam elleni, másfél éve tartó háború az ország minden gyengéjét felszínre hozta, a végletekig felerősítette és gyakorlatilag nyilvánvalóvá tette azt, hogy az ország jelenlegi államszervezési formája fenntarthatatlan.
Egyértelműen kiderült, a térképen ugyan még igen, de a mindennapi valóságban nincs egységes Irak. Három párhuzamos, egymással jó esetben csak rivalizáló Irak létezik – egy síita, egy szunnita és egy kurd. Ha sikerül valamiféle közös nevezőt találni e három egység összetartására, akkor talán változatlan marad a térkép, lehet majd hosszú távon építkezni, ellenkező esetben Iszlám Állam nélkül is széthullik az ország.
Ezt igazolja az iraki hadseregnek a terrorcsoport elleni másfél éves harc során tanúsított teljesítménye is. Kezdetben, a kalifátus területszerző villámakciói azért lehettek annyira látványosan sikeresek, mert a meglepett iraki hadsereg fejvesztve, legtöbb esetben felszerelése javát is hátrahagyva, harc nélkül vagy minimális ellenállást tanúsítva adta fel a települések, stratégiai fontosságú létesítmények és utak jórészét. Az az iraki hadsereg, amelynek kiképzésére és felszerelésére nem kevés pénzt és időt fordított az Egyesült Államok. De ez a hadsereg is leképezi az iraki társadalmat, (szét)feszíti a törzsi, felekezeti síita-szunnita ellentét.
Legkínosabb vereségüket azonban nem is a kezdeti meglepetés idején, hanem idén májusban szenvedték el az iraki kormányerők, amikor Anbár tartomány közigazgatási központját, Ramadit, Irak harmadik legnagyobb városát hatszoros túlerő mellett veszítették el. A város múlt heti visszafoglalása volt az iraki hadsereg legnagyobb eddigi győzelme, amely amellett, hogy lemosta e szégyenfoltot, reményt adott a további sikerekre.
Haider al-Abadi kormányfő azonnal bizakodva be is jelentette az állami televízióban, hogy 2016 az Iszlám Állam felett aratott győzelem éve lesz. "2016 a nagy és végső győzelem éve lesz, amikor megszűnik a Daes jelenléte Irakban" - fogalmazott Abádi. (A Daes a terrorszervezet arab megnevezésének betűszava, használata ellen hevesen tiltakozik a csoportosulás.) A kormányfő ígéretet tett, hogy a következő lépés Moszul felszabadítása lesz (Irak második legnagyobb, a közelében lévő gát miatt ugyancsak stratégiai fontosságú városa. A környék áram és vízellátását biztosító gátat 2014 augusztusában szabadították fel az amerikai légierő által támogatott kurd erők, de a város a terroristák kezén maradt.)
Az iraki hatóságok derűlátása annyiban indokolt, hogy az Iszlám Állam kétségtelenül defenzívába szorult. Május óta, amikor elfoglalták Ramadit, újabb területet nem tudtak meghódítani, viszont több stratégiai fontosságút elveszítettek. 2015-ben a terrorcsoport 12400 négyzetkilométernyi területet veszített. Ramadiban ugyan a kalifa fekete seregének fekete zászlaját ismét irakira cserélték, de a győzelem, az ünneplés és ünnepi ígéretek dacára sem teljes, az elmenekült lakosságnak még várnia kell ahhoz, hogy visszatérhessen otthonaiba. A nyugati koalíció szerint a romba döntött várost még meg kell tisztítani a halálos robbanószerkezetektől és a rejtőzködő terroristáktól. Ez utóbbiak számát mintegy 700-ra becsülik. Chance McCraw, a koalíció egyik századosa a Reutersnek nyilatkozva azt mondta, hogy a városközpontban még mindig 400-an lehetnek, a Falludzsa irányában lévő keleti városrészben pedig még 300-an.
A város bevételének története is azt jelzi, a terrorcsoport ugyan nehéz helyzetbe került, de még nem roppant össze és az ellene harcoló, sokszínű táboron belüli nagyhatalmi, felekezeti, etnikai és törzsi feszültségek a továbbiakban is segíteni fogják. Ramadi ostroma november elejétől tartott december 26-ig, többek között azért, mert a szunnita többségű városba a kormányerők nem akarták beengedni az őket támogató síita milíciákat, hogy elkerüljék a korábban már megtapasztalt vallási feszültséget a „felszabadítók és felszabadítottak” között. Ezek annyira mélyek, hogy sok esetben a szunnita lakosság inkább választja a szunnita terrorszervezetet mintsem a síita, netalán kurd felszabadítókat, akik általában nem is felszabadítóként, hanem valóban hódítóként viselkednek.
Barack Obama amerikai elnök értékelése szerint 2015-ben sikerült megállítani az Iszlám Állam terjeszkedését. És ez igaz is, s bár szerény eredménynek tűnik, nem kis fegyvertény, figyelembe véve a térségbeli helyzetet. Igaz, kellettek hozzá a kurd sikerek valamint az is, hogy Oroszország hadba lépett Szíriában. Így, együttes erővel sikerült elvágni a terrorcsoport utánpótlás útvonalait Törökország felől és ellehetetleníteni a kapcsolatot a kalifátus iraki és szíriai területei között. Azzal, hogy immár Szíriában is intenzíven bombázzák az IS létesítményeket – fegyverraktárakat, kiképzőtáborokat, menedékhelyeket, olajkutakat és lerakatokat, nemcsak az oroszok, hanem a franciák, britek és amerikaiak is, erőforrásainak nagy részét veszítette el az államban gondolkodó terrorcsoport.
A párizsi merénylet és az Európa-szerte meghiúsított merényletek sokasága azt is jelzi, hogy a szervezet „al-kaidásodik”, a terrorállam helyett illegalitásba vonulva hajt végre terrorcselekményeket a mindenkori célpontok – zsidók, keresztények, síiták és mindenféle másképp gondolkodók – ellen. De ez számára vereség, mert Abu Bakr al-Bagdadi nem ezt tervezte, ő nem Oszama bin-Laden útját járta. Azt a mást, amit megálmodott, már biztos nem érheti el, ha 2016-ban még nem is teljesen, de kalifátusát mindenképpen fel fogják számolni. Szíria kérdésében lassan ugyan, de körvonalazódik valamiféle nemzetközi megállapodás, és ha a kormányerők mindkét országban a nemzetközi segítséggel összehangoltan indíthatják szárazföldi offenzívájukat a terrorcsoport ellen, az meg fogja hozni az eredményt is.
Az Iszlám Államot saját területén már le lehet győzni 2016-ban. Az igazi háború azonban csak ezután kezdődik – a terror ellen. És ez lesz a nehezebb, mert ez valóban nem fog addig menni, míg egyetértés nem születik abban a kérdésben, hogy ki is a terrorista. Ehhez pedig nem csak az Egyesült Államoknak és Oroszországnak kell egyetértésre jutnia, hanem elsősorban olyan szereplőknek, mint Szaúd-Arábia, Irán, Törökország, Izrael, ami pillanatnyilag még álomként is távoli.
