Angela Merkel
A német kancellárt a Time magazin és a Financial Times is az év emberének választotta. Ám nem mindenki lehet próféta a saját hazájában. Kancellárságának tíz éve alatt sosem rendült meg annyira a bizalom iránta, mint a menekültválság kitörése óta. Hiába volt éveken át a legnépszerűbb személyiség az országban, sokaknak nem tetszett az a mód, ahogyan a menekültválságot kezelte. Angela Merkel ugyanis a hazájukból elűzött szíriai menekültek befogadására építette politikáját, s arra a mondatára: „Wir schaffen das!”, azaz „Megbirkózunk
vele”. Sokan azonban éppen attól tartottak, hogy Németország erejét már meghaladja, ha néhány hónap leforgása alatt legalább egymillió embernek nyújt menedéket. Mások azzal érveltek, hogy megnő a terrorveszély, hiszen iszlám szélsőségesek juthatnak így ellenőrizetlenül az ország területére. Merkelt nem hatották meg a bírálatok, s arra sem reagált dühösen, amikor saját koalíciós partnere, a CDU bajorországi testvérpártjának elnöke, Horst Seehofer, a keresztényszocialisták kongresszusa előtt hátba támadta, s mondott ellent neki. A kancellárt nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen felvegye a kesztyűt.
Alapelve az, hogy mindent békésen meg lehet beszélni. Nem utasította rendre nyíltan az ellene lázadozó közép-európai vezetőket, amint Matteo Renzi olasz kormányfőt sem, aki szokatlanul éles támadást intézett ellene az EU december közepén megrendezett csúcstalálkozóján. Időközben egyébként megállt Merkel népszerűségének csökkenése, aminek az is lehet az oka, hogy hazájában sokan pontosan tudják: nincs alternatívája.
Recep Tayyip Erdogan
A török elnök egészen sajátos évet tudhat maga mögött. Az lehet az érzésünk, olyan személyiség, aki képtelen elviselni azt, ha nyugalom honol körülötte. Bármilyen helyzetben képes feszültséget generálni. Miután sikerült elhallgattatnia az igazságszolgáltatást hazájában, s leállítani a pártja ellen indított korrupciós ügyeket, az elmúlt évben belekezdett nagy terve megvalósításába: módosítani akarta az alkotmányt, elnöki köztársaságot kívánt bevezetni, hiszen államfőként elvileg nem gyakorolhatja ugyanazokat a jogköröket, mint elnöki megbízatásának 2014 augusztusi megkezdése előtt.
Abból indult ki, hogy a 2015 júniusi parlamenti választás során pártja, az AKP elegendő többséget szerez majd arra, hogy legalább azt elérje: népszavazást írjanak ki az alkotmánymódosítás ügyében. Terve azonban nem vált valóra. Rendkívüli módon elszámolta magát, hiszen az AKP még csak egyszerű többséget sem szerzett a törvényhozásban. Ő azonban nem adta fel ördögi tervét. Egy véres, június végén végrehajtott dél-törökországi terrorcselekmény után a török média hangzatosan jelentette be, hogy légicsapásokat intéztek az Iszlám Állam (IS) iraki állásai ellen. Ez azért tűnt hatalmas fordulatnak, mert előtte az ankarai kormány inkább barátságos arcát mutatta a dzsihadistáknak. Csakhogy az IS elleni akciót csak álcaként használta a török vezetés, a valódi célpont ugyanis a Kurd Munkáspárt (PKK) volt.
A populizmust és félelemkeltést felhasználva próbálta visszanyerni népszerűségét a kormánypárt. Erdogannak ez a stratégiája, mint utóbb kiderült, sikeresnek bizonyult, hiszen bár a PKK-val összemosott, jórészt kurdok által támogatott párt, a HDP bekerült a parlamentbe, az AKP visszanyerte abszolút többségét. Erdogant nemcsak a siker részegítette meg, hanem az is, hogy szüksége volt rá az Európai Uniónak a menekültáradat mérséklése miatt, illetve az Egyesült Államoknak ezért, mert az egyedüli komolyabb katonai erőt képviselő szövetségese ebben a geopolitikai szempontból oly fontos térségben. A török elnök azonban túlment a célon, a török légteret állítólag megsértő orosz vadászgép lelövése nagy stratégiai hibának bizonyult. Bár Erdogan próbálta később szépíteni a dolgot, Vlagyimir Putyin orosz elnök is van annyira makacs politikus ahhoz, hogy egykönnyen ne bocsásson meg neki.
Vlagyimir Putyin
Sikeres évet zárhat Vlagyimir Putyin orosz elnök. 2015-ben sikerült kitörnie abból a nemzetközi elszigeteltségből, amit tavaly a Krím-félsziget annektálása és a kelet-ukrajnai konfliktusba való - a Kreml által ugyan cáfolt, de a nagyvilág által kész tényként kezelt - orosz beavatkozás hozott számára. S mindezt elsősorban a szíriai háborúnak és az iráni atomegyezménynek köszönheti újfent, akárcsak azt, hogy 2013-ban a Forbes magazin az „Év embernek” választotta. Két évvel korábbi sikerét azzal vívta ki, hogy a jelölők többsége úgy gondolta, ő akadályozta meg a külső katonai beavatkozást a szíriai konfliktusba, és hogy döntő szerepe volt az iráni háborús veszély elhárításában, abban, hogy a
nemzetközi szereplők tényleg komoly szándékkal tárgyalóasztalhoz üljenek Teheránnal. Az idén ugyanezen a terepen tudott kitörni, s javítania sikerült nemcsak önmaga megítélését, hanem Oroszország geopolitikai pozícióit is. Már a februárban aláírt Minszki tűzszüneti egyezmény, maga a tény, hogy kompromisszumképesnek bizonyult az ukrán válság kapcsán, némiképp javított 2014-es katasztrofális helyzetén, de a tényleges áttörést a Közel-Kelet hozta. A hatok és Irán között megkötött júliusi nukleáris megállapodás után maga Barack Obama is méltatta Moszkva szerepét, elismerve, hogy Putyinék nélkül nehéz lett volna tető alá hozni a „történelmi” egyezményt.
Hosszú idő után megtörni látszik a jég Moszkva és Washington, Putyin és Obama között is. Ezt ugyan átmenetileg beárnyékolta Oroszország hadbelépése Szíriában szeptember végén, de a nagy nemzetközi port kavaró döntés egyelőre Putyin malmára hajtja a vizet. (Igaz, ehhez a véletlen, a tragikus novemberi párizsi terrortámadás is hozzájárult). Oroszország és az orosz elnök megkerülhetetlen szereplője lett a szíriai konfliktusnak, az Egyesült Államok és a nyugati országok elfogadni látszanak ezt. Franciaország harci szövetségesévé vált, mint ahogy több térségbeli állam, köztük Izrael és Egyiptom is.
Míg 2014-ben Putyin volt talán az év kétségtelen negatív győztese, 2015-re ez már távolról sem ilyen egyértelmű. Az Európai Unió ugyan még hat hónapra automatikusan meghosszabbította az Oroszország elleni szankciókat, de egyre több nyugati ország vezetése mutat ismét hajlandóságot a Putyinnal való együttműködésre.
Aleksandar Vucic
A 2015. esztendő Aleksandar Vucic szerb kormányfő éve volt, értékelt karácsony előtti számában a BIZLife magazin. Az írás szerint, ha valaki tíz év múlva felmérés során feltenné azt a kérdést Szerbiában, hogy Mire emlékszik 2015-ből?, akkor a válaszadók 99,9 százaléka azt válaszolná, hogy Vucicra. De nemcsak Szerbiára, az egész térségre rányomta bélyegét
az egykori radikálisból mára talán a Balkán kompromisszumokra leginkább képes politikusa. Vucic amellett, hogy országa legnépszerűbb politikusa, amit kétségtelenül nem a mögötte álló kormányzó erőnek, hanem önmaga teljesítményének köszönhet, hiszen messze túlszárnyalja a Szerb Haladó Párt (SNS) támogatottságát, komoly tekintélyt szerzett Brüsszelben is, miután mindent megtett a szerb-koszovói viszony normalizálásáért. Az ő nevéhez fűződik az uniós integráció kezdete, és az, hogy Szerbia december folyamán megnyithatta a csatlakozási tárgyalások első fejezeteit.
A menekültválság során mindvégig emberséges álláspontot tanúsított és nem csatlakozott a menekültellenes közép-kelet-európai vezetőkhöz annak ellenére sem, hogy Szerbia a migráció által kezdettől súlyosan érintett ország volt és maradt. De válogatásunkba mindenekelőtt azért került be, mert történelmi jelentőségű gesztusokat és konkrét lépéseket tett a balkáni népek megbékéléséért.
A negyvenöt éves kormányfő húsz évvel ezelőtt forrófejű radikálisként, Seselj pártjának nagyreményű ifjú titánjaként még igencsak a "szemet szemért" híve volt. Vucic ugyanis politikai pályafutását igen fiatalon, Seselj pártjában, a Szerb Radikális Pártban kezdte, húszas éveiben még annak háborús, uszító retorikáját képviselte. Később szembehelyezkedett mentorával, párt- és állami vezetőként a balkáni megbékélés és az együttműködés képviselőjévé vált. A srebrenicai népirtás idei huszadik évfordulóján már a potocari emléktemetőben hajtott fejet az áldozatok emléke előtt, jelentős politikai kockázatot vállalva ezzel. És az sem bizonytalanította el, hogy hőzöngők megdobálták a júliusi emlékünnepségen, nemsokára újra Szarajevóba utazott, olyan mérföldkőnek számító esemény céljából, mint az első szerb-boszniai közös kormányülés.
És bár az albán-szerb politikai kapcsolatokban az igazi áttörést Edi Rama tavalyi belgrádi útja jelentette, az is elsősorban Vucic kompromisszumkészségének köszönhető. A szerb kormányfő idén viszonozta a látogatást, s annak ellenére, hogy továbbra sincs egyetértés Koszovó kapcsán, a párbeszéd legalább elindult.
Donald Trump
A milliárdos ingatlanbefektető kétségkívül az év meglepetését okozta az Egyesült Államokban. Kibillentette egyensúlyából az amerikai Republikánus Pártot, totálisan átalakíthatja a 2016-os elnökválasztási harc koreográfiáját. Amikor idén június 16-án, a New York-i Trump Torony előcsarnokában Donald Trump meghirdette, hogy harcba száll a republikánus elnökjelöltségért, mindenki azt hitte, „a Donald” csak viccel, egy kis feltűnést akar kelteni. Alig egy hónappal az előválasztási szezon nyitánya előtt a botrányhős fölényesen vezet, s a republikánus establishment több mint tanácstalan. Tétlenül nézték Trump tombolását, s tehetetlenül várják, hogy majdcsak kipukkad
a Trump-buborék. A republikánusok pedig mindent szépen elterveztek: a Bush-dinasztia harmadik tagja, a volt floridai kormányzó, Jeb Bush jelöltségére tették a legtöbb pénzt, azt remélve, az „okosabbik” Bush könnyűszerrel legyőzi majd a másik dinasztia pályázóját, az egykori First Ladyt, szenátort, volt külügyminisztert, Hillary Clintont. Csakhogy Clinton biztosan vezet a demokratáknál, de a republikánus mezőnyben óriási a zűrzavar. Amikor már a tekintélyes konzervatív kommentátor, George F. Will is riadóztat, hogy a republikánusok fő prioritása nem lehet más, mint megállítani Donald Trumpot, amikor már a Grand Old Party (GOP) arról ábrándozik, hogy ők maguk fognak Trump ellenében harmadik párti jelöltet állítani, akkor már tényleg nagy a baj.
A „rémes tagság”, a konzervatív republikánus szavazótábor márpedig mindent megbocsát provokatív, durva, az amerikai társadalom különféle rétegeit sértegető Trumpnak. Pedig hányszor hitték, hogy „ez már túlmegy minden határon”, ezt már nem lehet túlélni. Trump nekiment a mexikóiaknak, megállás nélkül mocskolja a nőket, kigúnyolta Busht, megsértette a veterán szenátort, John McCaint, s a kaliforniai terrortámadás után a mecsetek bezárását, a muszlimok beutazásának teljes tilalmát sürgette. Ahelyett, hogy hátat fordítottak volna neki, egyre nőtt a népszerűsége. Friss CNN-felmérés szerint Trump 39 százalékkal vezeti a republikánus mezőnyt, 21 százalékkal előzve meg a nem kevésbé szélsőséges texasi szenátort, Ted Cruzt. A republikánus vezetés attól retteg, Trump tálcán szállítja a győzelmet a demokratáknak 2016 novemberében. De mi van, ha végül Trump nyer?
