Ma már nem csodálkozunk semmin sem, kinek-kinek a vérmérsékletére van bízva, hogy flegmán, apátiába süllyedve, vagy éppenséggel nekivörösödő fejjel teszi zsebre mindazt, amit a sors, de leginkább az ilyen és olyan rendű és rangú HIVATAL mér ki rájuk. Amiatt azonban, amivel a MÁV ügybuzgó aktatologatói kedveskedtek az ünnepek tájékán megsokasodott kuncsaftjainak, s kiváltképp’ a hatvanötöt betöltött „Gyula bérleteseknek”, még a legjámborabb „mindent elhisz nagymamák” is azonmód bicska után kezdtek kotorászni a zsebeikben.
Kezdődött azzal, hogy a menetrendet addig-addig toldozgatták-foltozgatták, hogy a tél beköszöntével már csakis átszállással lehessen eljutni oda, ahová a boldogabb időkben elegendő volt csupán egyetlen egyszer felkászálódni a vonatra. Ami a honi vagonok tűzlépcsőre emlékeztető feljáróit figyelembe véve, önmagában is jelentős teljesítmény. Különösképpen az a degeszre tömött kofferokkal, s a tekintélyes mennyiségű hazai finomságokkal felmálházott nagyanyóktól és nagyapóktól, nemkülönben a babakocsikkal és karon ülő picikkel iparkodó kevésbé vénektől, nem is beszélve a domborodó pocakú kismamáktól. Tehát lépcsőről le, aztán félszemmel az órára sandítva lépcsőre fel, hogy még időben elérje a csatlakozást. Ami persze már nem a boldog békeidőket idéző gyors, hanem a helyjegyköteles IC vagy RJ. Ezért aztán a szép korú „ingyen jegyesek” már nem csupán a gyorsvonati pótjegyet kötelesek leperkálniuk - amennyiben történetesen a sínek országútját választják -, hanem oda-vissza még egy további ezrest is le kell szurkolniuk az ülőhelyeikért.
Persze csak akkor, ha szerencsés csillagzat alatt születtek, s a pénztárakban még nem fogyott el a másodosztályra szóló. De többnyire elfogyott. Kiváltképpen ünnepek idején. Ilyenkor aztán az utazni vágyó kénytelen kifizetni az első- és a másodosztály között meglévő különbözeti díjat - ami tekintve, hogy lényegbeli differencia nem igazán fedezhető fel a kétféle szolgáltatás színvonala között – meglehetősen tetemes.
Természetesen – túl az első dührohamon – magunkat „vesszük elő”, miért is nem vettük meg azokat a fránya jegyeket már jó előre, hiszen tudhattuk volna, hogy karácsony tájékán még az is vonatra kap, aki egész évben legfeljebb csak a tévé előtt ülve látott vasútállomást.
Tudhattuk volna, de lám, még a MÁV ügybuzgói sem tudták! Különben miként fordulhatott volna elő, hogy az IC-k és a Railjet-ek mozdonyaihoz mindössze három (!) vagont kötnek, két-két másod- és egy-egy első osztályút. Hát persze, hogy pillanatok alatt elkapkodják a jegyeket! Beleértve, a különben kutyának sem kellő – idézem a pénztárosnőt - „förszt klasszt” is.
Ügyes! – mondhatnánk, mint manapság oly’ sok másra is. Elvégre tele cókmókkal, hatszáz-valahány forintnyi extra sarc miatt már nem igen fordul vissza az ember sem a Keletiből, sem máshonnan, miközben pár száz kilométernyivel odébb a Kedves, vagy az unoka várja.
Nos, ez az, amivel MÁV-éknál is tisztában vannak. Így is, úgy is fizet a kuncsaft. Akkor már inkább többet, nem igaz?
