Komolyan mondom, nincsenek előítéleteim a másik nemmel kapcsolatban. Híve vagyok teljes egyenjogúságuknak. Hiszek abban, hogy képességeik nem rosszabbak a miénknél. Ebben a meggyőződésemben csak pillanatokra ingok meg, némelyikük kakaskodását, bunkó gesztusait, tesztoszteronnal túladagolt harcias egóját látván, vagy amikor sok év múltával sem lehet lekönyörögni róluk a kinyúlt és megfakult pólót és a csöppet sem divatos módon szakadt farmert. E megingások közepette sem gondoltam még soha: önmegvalósításuk legmagasabb minősége, hogy unokákat nemzzenek nekünk.
De felvilágosodott szemléletem ellenére mindig úgy éreztem, a karácsonynak megkülönböztetett jelentése van a nők számára, különleges beavatottságot kínál nekik. Nem a női tanácsadó rovatok gügyögésére gondolok a család oltárán boldogan meghozott karácsonyi háztartási áldozatokról, hogy milyen öröm is két napig főzni szeretteinknek (nem öröm), hogy a fáradtság nyomait könnyűszerrel el lehet tüntetni a hal- vagy pulykasütés közben feltett arcpakolással (nem lehet, csak az unokák menekülnek sikítva a konyhai bányarémtől).
A nők kapcsolata a karácsonnyal mélyebb és intimebb ennél. A karácsony a Gyermek
születéséről szól. A szülőségből isten ments kirekeszteni a férfiakat, de a szülés - a segítő
jelenlétükben is - elsősorban a nő és a baba küzdelmes története. A kínok és a felszabadító örömök legnagyobbika, amit csak megélünk. Ha istállóban, ha klinikán, mi érezzük a testünket szétszakító fájdalmat, minket kötött össze a köldökzsinór azzal, aki mostantól a legfontosabb. A nők a spirituálison innen és túl szinte fizikailag élik át Mária karácsonyát: a hasukban érzik a mindenórás kismama rázkódását a szamáron, aki első kicsijét várván talán nem is vette észre a közelgő szülés jeleit: a baba lejjebb száll méhében, és kevesebbet mozog. Érezzük az istálló szalmájának szúrását az amúgy is szaggató derékon. Ismerjük a fájdalom ködén át is áttörő aggodalmat: hová születik, felsír-e, mi lesz belőle. Tudjuk, milyen lehetett az első, ijedt szoptatás a jászolban az ügyetlenkedő babával és a gyakorlatlan mamával, elsőre nem idill, inkább izgalom: megindul-e a tej, kell-e, szabad-e majd az ott bámészkodó tehénkéktől is kölcsönkérni.
Van, ami megmarad. A nők karácsonyához tartozik ma is az ünnep „összeszervezése”: ők osztják be az ünnepnapokat, tartják számon a családi találkozók rendjét, ők indulnak az élelem- és ajándékbeszerző körutakra. Nagy László a karácsonyi meleghez rőzsét gyűjtő egykori asszonyokról írta, de akár a csomagokkal megrakott mai nőkre is érthetnénk: „Asszonyok: anyái a tűznek,/ a vérnek,/ asszonyok: arany-piros bárkák/ megrakva visszatérnek,/… hogy az otthon, mint a nagyvilág,/ ki ne hűljön,/ hogy az ember az életet/ újra kezdje,/ ha szétzüllött a csillagok/ égi kertje.”
Helyben vagyunk. Az idén karácsonykor kérdés csak igazán, szétzüllöttek-e csillagaink. Nem az, amelyik a három királyoknak mutatta az utat, hanem azok, amelyekről Európa kék zászlaján hittük, hogy ők jelölik országunk útját is. A demokraták bennük kerestek támaszt akkor is, amikor Orbánék látványosan hátat fordítottak Európának. Most azt kell tapasztalnunk: Európa kettészakadt. Mindkét fele harsányan hirdeti: az európaiságot védi, csak mindegyik mást ért rajta. Megjegyzem, Európa is nőnemű. Nevét a szépséges föníciai királylánytól kapta, akit a nőcsábász Zeusz bika képében ragadott el, és hozott át Kréta szigetére. Akkor világos volt: ki rabolta el Európát. Most ez is kérdés: mindkét gondolkodásmód a másikat vádolja vele. Nem vagyunk mellékszereplők a történetben. „Lombik-országgá” váltunk. Nálunk jutott először kormányra az a politika, amelyik azzal kísérletezett: hogyan lehet Európa megmentésére hivatkozva ismét elrabolni azt, ami a lényege. A trükkje egyszerű, azt állítja, Európa csakis a kereszténység egyfajta, torz értelmezésével azonos, igazi aranykora a középkor. Ha elhatalmasodik a felvilágosodás, a humanizmus emberközpontú szelleme, ha lábra kap egyház és állam szétválasztásának, a szabad és szuverén gondolkodásnak, az emberi méltósághoz való jognak a liberális igénye, végzetesen meggyengül, „migráns hordák” martalékává válik. Katonai rend kell, teljhatalmú vezető, akit nem korlátoznak holmi demokratikus szabályok, sem a szabadelvűség, sem a szolidaritás baloldali babonái. Harc kell és szigor, férfias keménység a megértésről szóló „polkorrekt süketelés” helyett, hogy a Magyar Hírlap kellően pejoratív terminusát használjam.
Mivel nálunk nem ütközött erős ellenállásba, a lombik nem robbant fel, a kísérlet sikerére alapozva máshol is ezt a terméket kezdték előállítani, hiszen bizonytalan időkben az ilyesmire mindig van fogyasztói igény. Ott is, ahol nem kellett szembesülni a menekültáradattal vagy a terrorizmus sokkjával. Lengyelországban hasonló szellemű kormány jutott hatalomra. Ez is „keresztény nemzetállamot” hirdet, egyik első dolga volt, hogy megszüntesse a lombikbébi-program támogatását, saját embereit ültesse az Alkotmánybíróságba. De ott nem megy akadálytalan laboratóriumi körülmények között a dolog. Azonnal ötvenezer tiltakozó árasztotta el az utcákat, szégyenünkre azzal a jelszóval: „Varsó nem Budapest!” Szitokszóvá vált a nevünk Van, aki persze büszke rá. Pelczné jelenti a kongresszusnak: „A Fidesz vált a kontinens iránytűjévé.”
Ez ugyan még szerencsére nem igaz, de annyi igen, hogy Európa egyik részén egyre hangosabbak Orbánék politikai cimborái. Az egykor a sikeresebb európai integrációra szövetkező visegrádi országok egyre többször kórusban szavalják korábbi céljaik ellenkezőjét. Basescu volt román államfő pártjával lassan elfoglalja az idegen- és magyarellenes „Nagy-Románia” párt megürült helyét. Az ő szájából még veszélyesebben hangzik a harcias „keresztény nemzetállamok” perspektívája. Ha Románia is nemzetállam, akkor az ottani magyarok is a román nemzet részei? Itthon Orbán elleni merénylőkkel riogatnak, Romániában már meg is születtek a magyarok elleni első terrorista vádak. Ha nincs muszlim, jó lesz a magyar is. Az is idegen. Mindenki idegen. Mindenki ellenség.
Épül majd a kerítés a román határon is. Régen úgy mondták: határon túli magyarok. A Délvidéken már keserű tréfával kerítésen túli magyarságról beszélnek. Egyik-Európában a lelkekben is kerítéseket húznak, Másik-Európában nemcsak a területet védenék, hanem azt is, amiért szeretünk itt élni. Ez az Európa nem hagyná elrabolni magát. Európa akar maradni. Ez a nehezebb. Könnyebb benne hibázni, tétovázni, meg is történik gyakran. Nem világos azonnal, ki mondja meg végül a tutit. Nem véletlenül panaszkodott valaha Kissinger az egyértelmű, egyetlen partner hiányára. „Nem tudom Európa telefonszámát.” De ez az Európa igényt tart a maga teljes történetére. Tudja, hogy az Ó- és Újtestamentum tanításai részünkké váltak, de erkölcsi normáikra már a felvilágosodás fénye is rásugárzott. Az is mi vagyunk, ahogy a francia forradalom szabad szelleme, az európai liberális demokrácia kényes egyensúlya, a sokféle nemzeti kultúra, vallás és világnézet együttélése is. Aki visszaveszi a felvilágosodást, a szabad vélemények cseréjét, a sokszínű és izgalmas kultúrát, aki szitokszóvá teszi az „ideológiát” vagyis az eszmék keresését és vitákban való fölszikrázását, mint Orbán, az az újkori Európa vérét csorgatja ki. Illyés azt írta: „Európa az érintkezés. Igazi határai addig nyúlnak, ameddig ennek a bámulatos eszmecserének egysége terjed.”
Orbán szövetségesei már régen azok, akik kizárják magukat és másokat ebből az eszmecseréből, az érintkezés kultúrájából. Tábora gyorsabb hódításában reménykedett, mint ami egyelőre bejött nekik. Ausztriában nyíltan a szélsőjobb Szabadság pártnak drukkolt, parolázni is akart rokonléleknek érzett elnökével, (annak ellenére, hogy az a magyarok elől zárná el kerítéssel Burgenlandot), csak az ottani Néppárt, a konzervatív demokraták nyomására állt el ettől. Hálás lehet nekik, megóvták egy blamázstól, mert a szélsőségesek végül mégsem vették be Bécset. Bízott Marine Le Pen francia győzelmében is, nem véletlenül tiltotta le gyorsan a nemzeti hírügynökség, hogy pártját szélsőségesnek nevezzék. Lovas István egy cikkének címében büszkén tette le névjegyét: „Je suis ’szélsőséges’ ”. Diadaljelentést adott arról, hogy az Európai Unió sorsa „a látványos összeomlás” lesz. Nagy-Britannia kilép, a Le Pen vezette Franciaország kilép, (rólunk egyelőre hallgatott), a „szélsőséges” és „populista” jelző „ma a hatékony válságkezelés védjegye”. A jövő év leckéje az: hagyjuk-e, hogy Magyarország csak ezt kínálja az utat kereső kontinensnek, vagy megmutatja magát egy másfajta magyarság is.
A „keresztény Európa” útjában áll maga a pápa is. Nem tetszik neki a „hatékony válságkezelés”. Ahogy Európa, a kereszténység is kétféle. Itt az új skizma, az egyházszakadás, még mélyebb talán, mint az egykori. Bayer Zsolt nem sokat várt a kiátkozással: „A pápa, aki Szent II. János Pállal ellentétben nem nagyszerű és nem csodálatos pápa, hanem, úgy tűnik, küldött és megvett ember, vérlázító dolgokat mond a muszlimok befogadásának szükségességéről. Ideje a lázadásnak. A keresztény ember és a katolikus egyház lázadásának… Ne felejtsük el, hogy Jézus sem volt rest korbácsot használni a kufárok ellen.” A kereszténydemokraták és az egyház itthoni vezetői erre egy kukkot sem szóltak. Talán ők is kettészakadtak, akár Európa. Talán megint a nőkkel van baj, és a különös, bátor pápának éppen a velük kapcsolatos szavai nem tetszenek. Szó, ami szó, nem nagyon rímelnek a kormánypárti politikusok férfigőgjére. Ferenc pápa húszezer ember előtt mondta ki, hogy „hímsoviniszták azok, akik a családok bomlásáért a női emancipációt okolják”. Házelnökünk halaszthatatlan hivatalos elfoglaltsága miatt sajnos nem tudott jelen lenni. Kit érdekel. Karácsony van. Megint Nagy Lászlóval: „akiben mint az igazgyöngy/ remeg az új pici:/ gyöngyház-hasát a kismama/ hófúváson is átviszi.”
Jön a téli napforduló.
