Bambulunk, mint birkák az ég felé, és nem akarjuk észrevenni a sötétlő fellegeket. Pedig van, aki látja őket. A német Bundestagban a minap a CDU/CSU-val nagykoalícióban kormányzó szocdemek frakcióvezetője, Thomas Oppermann beszélt arról, hogy nagyon gyorsan besötétül Európában, ha folytatódik a nacionalista és populista erők térnyerése. A francia, lengyel, svéd és magyar folyamatokat idézte. Angela Merkel kancellár tényszerűen beszélt: az uniós tagállamok előtt álló kihívásokkal egyetlen ország sem tud egyedül megbirkózni, ezért senkinek sem szabad engedni a kísértésnek, hogy visszaessen a nemzetállami cselekvésbe. A legnagyobb gondok közül - a terrorizmustól az éghajlatváltozáson át az üldöztetés és menekülés következményeiig - egy sem oldható meg nemzetállami szinten, a XXI. század globális kihívásaival csak az birkózhat meg sikerrel, aki felismeri, hogy a saját érdekeit a közös európai érdekekkel egyeztetve tudja érvényesíteni.
E száraz megállapításokhoz képest retorikai fogásként Orbán Viktor kormányfő azt harsogja a világba: Európa megújításért kiált, le kell zárni a liberális politika korszakát, és vissza kell térni a demokratikus Európához. A nemzetállamok európai szövetségének nevében újra és újra őrült, veszélyes gondolatnak nevezi a „nemzetek nélküli Európa” és az „Európai Egyesült Államok” látomását. Miközben nincs jele, hogy bárki el akarná porlasztani a nemzetek kultúráját, hogy bárki felvázolta volna, miben is állna a nemzetek nélküli Európa, ő maga pedig nem teszi világossá, milyen lenne a liberalizmusától megfosztott jövő európai közössége. Ha csak nem gondolja követendőnek a parlamentarizmusától megfosztott magyarországi gyakorlatot. Szándékosan nem beszél a politikai és kulturális nemzet közti különbségekről. Egybemossa a kettőt, hogy védhesse az állam - általa üdvözítőnek gondolt - autoriter politikai berendezkedését, s azt hazudja, hogy liberális multikulturális támadás éri. Sőt, homogén etnikai nemzetet idealizál, párhuzamos társadalmak veszélyével riogat. Pedig nem az iszlám, hanem éppen az ő tekintélyelvű politikai nacionalizmusa és korporatív gazdaságpolitikája veszélyezteti a nyugati parlamentáris politikai berendezkedést és az azt keretként kitöltő szociális piacgazdaságot, a sok etnikumu nemzeteket.
Lázár János kancelláriaminiszter – lapunknak adott karácsonyi interjújában – nem hagyja magát elbódítani a szóvirágoktól. Kimondja a lényeget: a magyar kormány – persze a nemzet akaratából – nem akar mélyebb európai integrációt, az egész közösség voltaképpen csak addig fontos, amíg cinikusan fejni lehet az uniós tehenet.
Merkel mindig is több Európát akart, pedig nem gondolhatjuk, hogy ő kevésbé lenne német, mint bármely más németek, vagy hogy valamely titkos erők behatása alatt a német nemzeti érdekek ellen dolgozna. Európa történelmi szerencséje, hogy éppen ő a német kancellár, hogy a német történelmi lelkiismeret - amelyet manapság magyar történészek frusztráltságnak szeretnek minősíteni - kimondja, azon múlik a német és valamennyi európai nemzet jövője, felismerik-e az összeurópai és nemzeti érdekek azonosságát.
Mind a 2008-as válság, mind a nacionalista-populista politikusok által túlfűtött menekültkrízis megmutatta: az Európai Uniónak nem hogy erős, hanem sajnálatosan gyenge a központosító akarata. Éppen hogy lassú demokratizmusa, a 28 tagállam vétójoga a sérülékenység oka, mert jogot ad a döntésre az uborkák nagyságáról, amin aztán a hülyeség jeleként jót lehet derülni, de már nemzetállami autonómiát óvja a Frontex megjelenésétől. Az EU Achilles sarka, hogy a központi akarat túlságosan kiszolgáltatott a nemzetállami belpolitikák forgandóságának: a nemzetállami nacionalista autonómia ellenállása miatt sem épültek ki a hatékony központi intézmények. Van közös pénz, de a gazdasági integráció csak a csőd elkerüléséhez elég mély, a fejlődéshez már kevés. Így gerjeszthető fel az autoriter Kelet iránti sóvárgás és a liberális beszéd tagadása. Hiszen az autoriter államok sikeresen gyarapodnak, de hogy mindig az innováció és az egyéni, kollektív szabadság, autonómia rovására, arról a szóvirágok már nem dalolnak.
Mind többen mondják ott, Nyugat-Nyugaton, hogy az Európai Uniónak csak akkor van biztos jövője, ha az euró-övezet országai elmélyítik az integrációt, és politikai unióra lépnek. Igaza lehet Henry Kissingernek: Európa eddigi kísérlete egy „puha nagyhatalom” létrehozására teljes tévút egy olyan geopolitikai átalakulásban, amelyben a Nyugat relatíve megállíthatatlanul hanyatlik. Ez a hanyatlás azonban nem az orbáni apokalipszis, „csak” a világ újrafelosztása, az 1500 utáni 500 évben kibillent nyugat-keleti geopolitikai egyensúly helyreállítása. A globalizálódás új stációja.
A magyar kormányfő tanult történelmet, de biztosan nem azt, amit mi. 1900 körül még egyértelműen a Nyugat uralta a világot, pedig a Föld lakóiak több mint a fele ázsiai volt, s alig ötöde tartozott a Nyugathoz. Ugyanakkor a világtermelés, a javak több mint a felét a Nyugat adta, a Kelet pedig alig a negyedét. A világ 1901-ben gazdaságilag olyan egységes volt, mint azelőtt soha, a gazdasági egymásrautaltság minden addiginál nagyobb gazdasági fejlődést eredményezett. Okkal jegyezte meg a közgazdász John Maynard Keynes: a pillanat páratlan epizód volt az emberiség történetében, s ha egyszer ez az integráció megbomlik, nagyon nehéz lesz helyreállítani.
Márpedig megbomlott. A birodalmi ellentétek miatt kirobbant első világháború elsüllyesztette a globalizmus feudális formáját. Olyan soknemzetiségű perszonáluniós birodalmak bomlottak szét, mint a Habsburgok, a Romanovok, a Hohenzollernek, az Ottománok világa. Az európai birodalmak világméretű hatalma, a globalizáció e politikai bázisa halálos csapást szenvedett, hogy a háború után olyan nacionalista nemzetállamok szülessenek, amelyek ellenségesek voltak a nemzetközi gazdasági integrációval szemben. Az Egyesült Államok - demokratikus birodalomként - mint történelmi különös, aztán a soknemzetű Brit Birodalom mellé jött a homogén etnikumú nemzetállamra törekvő német III. Birodalom, valamint a szintén soknemzetű szovjet birodalom. Tudjuk, mi történt. A liberális Nyugat nemzeteinek szövetsége – minden későbbi egyesülés kezdőpontja - és a totalitárius Szovjetunió természetellenes szövetsége legyőzte a nácikat, hogy aztán az egyik sikeressé váljon, míg a másik - az atomfegyverek árnyékában kommunista kelet-európaivá dagasztott birodalom - szétessen.
Anthony Giddens brit szociológus, Tony Blair „új-baloldalának” egykori tanácsadója és ötletgazdája érdekes adatsort idéz: az Egyesült Államokban negyven évig tartott, amíg a rádió közönsége ötvenmillió hallgatóra nőtt. Ugyanennyien használták a személyi számítógépet megjelenése után 15 évvel, s bevezetése után négy évre volt szükség, hogy ötvenmillió amerikai internetezzen. Amivel lehetővé vált, hogy az ember globálisan láthasson-gondolkodhasson. Már, ha akar.
Giddens lát, mert akar. A globalizáció nem egy folyamat, hanem folyamatok komplex rendszere. Legnagyobb ellentmondása, hogy elvonja az erőt a helyi közösségektől és a nemzetektől. Hogy a centrum – amely a fejlett világból és a multinacionális cégekből áll –, miután kizsákmányolta-kizsákmányolja a perifériát, ellehetetleníti azt, tönkreteszi annak kultúráját, összetartó társadalmi szövetét. A világ nagy részén részének hagyományos életvitele és kultúrája szembesül a globális mozgásokkal. Giddens ezt is látja, Orbán csak ezt látja: virulenssé lesz a fundamentalizmus, amely megpróbálja fenntartani a szertefoszlani látszó hagyományokat - mint társadalmi kötőszövetet -, szemben egy toleráns kozmopolita szemlélettel, amelynek mint demokrata felfogásnak szerves része a kulturális sokszínűség.
Utálni lehet, de felesleges, mert elbújni nem lehet előle, még a politikai nemzetállamok szögesdrótjai mögé sem. Kezelni kell, mert a globalizáció nem csak „felfelé” húz – írja Giddens –, hanem „lefelé” is tol, új nyomást teremt a helyi autonómia számára. Idézi Daniel Bell amerikai szociológust, aki azt mondja: a nemzet nemcsak túl kicsi lesz a nagy problémák megoldásához, hanem túl nagy is a kis problémák megoldására.
Az Európai Unió a nemzetállamok demokratikus, egyenjogú részvételével, nem csak a XX. századi politikai-gazdasági, hanem a közös értékrend alapján született meg. S most ezek fogságából akarna szabadulni a több Európával.
És szembe találja magát a szakadás esélyével. A vezető brit szociáldemokrata hetilapban, a New Statesmanben Brendan Simms, a Cambridge Egyetem nemzetközi tanulmányok professzora azt írja: az Unió válsága a birodalmak végnapjait idézi. Az Osztrák–Magyar Monarchia első világháborús külügyminiszterének, Ottokar Czernin grófnak elhíresült mondását idézi: a Monarchia bukásra van ítélve, és csak a bukás formáját áll szabadságában megválasztani. A széthullás történhet hirtelen és meglepetésszerűen, ám a birodalmak néha hosszú haláltusát vívnak. Az Unió ezt alighanem elkerüli: túl fiatal, Európa még nem itatott át elég sok generációt a hosszú haldokláshoz.
A magyar kormányfő sietteti a végóra eljövetelét. Nem akar mélyebb integrációt. Amivel nem tesz mást, csak saját hatalma erősítésére kihasználja, hogy vélt, valós, de túlgerjesztett félelmében a legtöbb polgár készséggel visszamenekülne a szilárdnak hitt, de évszázadokig illúzióként megélt, akár autoriter nemzetállam ölébe, mintsem fejest ugrana a még kiforratlan demokratikus európai szuverenitásba. Ha már Orbán Viktor nézeteiben erős gaulle-ista beütést vélünk felfedezni, akkor mondhatnánk a kormányfőnek, amit a francia Jean Monnet, az egyesült Európa egyik atyja mondott a francia elnöknek: lehetetlen Európa problémáit olyan államok között megoldani, amelyek makacsul ragaszkodnak teljes körű állami szuverenitásukhoz. Mert, hogy De Gaulle grandiózus elképzeléseket volt képes felvázolni a jövő Európájáról, amely az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő szuverén államok közösségéből állna, de mihelyst konkrétum, például a közösség közös haderejű védelme került szóba, képtelen volt kibújni francia tábornoki egyenruhájából. Habozás nélkül a „hontalan európai hadsereg felbujtójának” minősítette Monnet-t.
Orbánban De Gaulle-t halljuk halkan visszhangozni.
Tekintsünk most el azoktól az egyetlen lapra feltett politikai játszmáktól, hogy Orbán Viktor éppen alkalmat lát arra, hogy Kelet-Közép-Európát egy nacionalista, tekintélyelvű, „illiberális” karámba terelje, ezzel legkevesebb zsarolva Brüsszelt, legtöbb szembeállítva Nyugat-Európával. De: egyelőre túl sok ismeretlenes egyenlet ez. Forgatókönyvek vannak arra, mit tehet az Unió, ha egy ilyen képződmény túlságosan besűrűsödne. Az EU-t felváltó Európai Egyesült Államok gondolata nem új, de azóta vehető komolyan, mióta a német és a francia gazdasági miniszter írt róla egy terjedelmes cikket a The Guardianba. Ennek alaptételei a következők: az EU helyett létre kell hozni egy “mag-Uniót”, amelyben csak azok az országok vehetnének részt, amelyek használják az eurót. Ennek az “Európai Egyesült Államoknak” legyen saját közös parlamentje és költségvetése, a minimálbér és a segélyek pedig azonosak lennének. Már a mini-Schengen holland ötletétől is megrémült a magyar vezetés, ami a gyakorlatban tenné életképtelenné nem csak a magyar, hanem a kelet-közép-európaivá dagasztott nacionalista zárványt is.
A kapitalizmus nem politikai forma, az állam pedig nem több, de nem is kevesebb, mint a polgárok közössége együttélésének, önigazgatásának és gazdasági tevékenységének terepe, ami szétfeszíti a politikai nemzetállamokat, ápolandónak és védendőnek meghagyva nekik a kulturális autonómiát, míg a politikai autonómia mind több területét egy nagyobb egység kezébe adja. Európa bármennyire is ezerarcú, azonos kulturális-gazdasági tér, amely csak mint ilyen tudja felvenni a versenyt olyan sűrűsödő erőközpontokkal, mint Kína, India, Oroszország, az Egyesült Államok, Latin-Amerika, vagy amilyen Afrika lehet.
Ha a magyar politikai jelszavak nem pukkadnak ki, sőt követőkre találnak, akkor az Unió hamarosan felbomlik. Romjain három új demokratikus birodalom kelhet életre: a Skandináv jóléti rendszerek, a mai uniós centrum országai és a mai EU-periféria nemzetállami szövetségbe szerveződött országai. Hogy aztán ezek mit kezdenek egymással, az ma az éber álmok birodalmába tartozik.
Most az a kérdés, sikerül-e az Unióból egy demokratikus, de a mostaninál sokkal központosítottabb birodalmi politikai architektúrát szervezni, amelyben a nemzetállamok mind több politikai szuverenitásukat ruházzák át az európai centrumra, miközben kulturális identitásukat nem kell feladniuk, sőt, inkább gazdagítják az európai polgár öntudatával. Ha nem, akkor Európa közép-keleti része a hanyatlás korszakába lép.
