A nyárelőn hosszú, sikeres tanári pálya után Finnországból hazatért barátom fordult hozzám, mint pedagógusegyesület aktivistájához, hogy segítsek ünnepi tervei megvalósításában. Decemberben lesz - e sorok megjelenésekor: volt – Jan Sibeliusnak, a Kalevala népe fiának, Kullervo és Tapiola szimfonikus költőjének 150. születési évfordulója. Örömmel szegődtem társául. Magam is kedvelem az ilyen ünnepi alkalmakat. De különösen tetszett az ötlet, mióta a „turáni vonal” újra dzsentroid lenézéssel kezeli a messzi északiakhoz fűződő, felvilágosult rokonsági legendákat (a nyelvtudományi bizonyítékokat is).
Megcsináljuk – mondtam a kollégának. S nyomban felidéződött az egy, fél generációval fiatalabb Bartók Bélánk is, akinek (liturgiáinkban, emlékezés-struktúránkban kedveljük a kerek évfordulókat) halála következett be éppen 70 esztendeje. Jelképes dátum ez. 1945. Ahogyan a búcsúzó mű, a Concerto fájdalmas, elégikus hangjai, dallamfutamai ezt kifejezték, kifejezik. A szomorúság, a megrendülés nem csupán a haza nem térhetés tragédiájának szól, de az emigráció egykori okának is. (Egykori ok? M. Péter, a Münchenbe emigrált tehetséges, felnőtté érő fiatal muzsikus, doktori vizsgájára készülő zenepedagógus éppen a kerek évfordulós megemlékezésen üzente a nyilvánosságnak a Szabadság téri Szabadság Színpadról Bartók halálának emléknapján: milyen „ádáz hatalmak” és „ős patkány” terjesztette kórok kényszerítették a lépésre: idegen földön újrakezdeni az ígéretes pályát.)
Vonjuk össze a két évfordulót – hoztuk meg a döntést Sz. Csabával. Az „európai népek együttélése a közös európai hazában” kínálta az iskoláknak, zeneiskoláknak, zenepedagógusoknak tervezett program „mottóját”, Bartók levelezésének közkeletű részletét: "Az én igazi vezéreszmém..., amelynek mióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok; a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem - amennyire erőmből telik - szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól…”
Akkor még nem tudtuk, mit hoz az ősz. Elég lett volna motivációnak az emlékezetes felmérés a hazai lakosságnak a „pirézek” iránti zsigeri, előítéletes ellenszenvéről (ez volt a felmérés számára kitalált, nem létező ismeretlen nemzet). De jöttek az őszi események, s néhány nagyra becsült és áldozatosan szolidáris civil kezdeményezéstől eltekintve, ugyanekkor a kormányzat ádáz propagandája, gyűlöletkampánya mellett a „zemberek” megtalálták a bűnbakot a társadalom megannyi bajára: ezek az idegenek, az idegen kultúrával érkező, idegen hagyományokkal „fertőző” bevándorlók, akik idegen világokból hosszú sorokban nekikeseredetten, műanyagkulacsaik utolsó cseppjeivel, reményeik utolsó morzsáival zarándokolnak nyugat felé.
Van Bartóknak egy másik közismert idézete. 1943-ban írta gyűjtőútjainak tapasztalataként (Népdalkutatás Kelet-Európában című jegyzetében) :„…hadd mondjam még el, mit tapasztaltam különféle nemzetiségű parasztoknak egymáshoz való viszonyát illetőleg. Most, amikor ezek a népek felsőbb parancsra egymást ölik, mikor olyasformának látszik az ottani világ, mintha különféle nemzetiségek egymást egy kanál vízbe akarnák fojtani – és ezt halljuk róluk már évtizedek óta: talán időszerű rámutatni arra, hogy a parasztokban ádáz gyűlölködésnek más népek iránt nyoma sincs és sohasem volt. Békésen élnek egymás mellett; mindegyik a saját nyelvén beszél, saját szokásait követi, és természetesnek veszi, hogy más nyelvű szomszédja ugyanezt teszi. Döntő bizonyíték erre a nép lelkének tükre: maguk a lírai népdalszövegek. Ezekben alig-alig akadnak idegen nemzetiség ellen irányuló gondolatok. És ha akadnak is idegent csúfoló sorok, ezek nem jelentenek többet, mint azok a népdalszövegek, amelyekben a nép például saját papjának vagy önmagának fogyatékosságain mulat. A parasztok közt békesség uralkodik; – gyűlölködést más fajtájúak ellen csak felsőbb körök árasztanak!”
A szomszéd népek zenéje, sőt távolabbi – így arab, török – kultúrák iránt érdeklődő, a Táncszvitben a fentebb leírt „vezéreszmét” kifejtő zeneszerző a fenti gondolat mindkét pólusát jól ismerte. Zeneakadémiai feljebbvalói vádolták azzal annak idején, amikor román népzenét gyűjtött, hogy egyenesen „román ügynök”, s a gyalogszerrel, szekéren megtett hosszú utakon – ismerjük a kalandos történeteket – valóban megtapasztalta a különböző kultúrák mindennapi „békés egymás mellett élésének” mondhatni naiv ideológiáit.
De eltelt csaknem egy évszázad. A „népként” megélt s megénekelt társadalmak jelentős része más tapasztalatokat gyűjtött a sokszorosan meleg- és hidegháborús világban (akár - a magyar mártír költővel, Radnótival szólva - : a „jajjal teli Szerbia ormán” akkor és utóbb is, akár Európa más vidékein).
Volt ugyan az ifjúsági kultúrának egy békés lázadása az apák háborús nemzedéke ellenében, a „civilizált világ” ellenében. Nézőpontjuk szerint: a civilizációnak nevezett elátkozott világot tagadó kivonulás volt ez, amott a diáktüntetések, a szelíd virágú hippik, a napokon át tartó – ugyan sem sibeliusi, sem bartóki hagyományokra építő – zenei fesztiválok, emitt a táncházasok „nomád nemzedéke”. Hogy ne lett volna bartóki hagyománya ennek a zenének? Az Allegro barbaro lüktetését – mint Picasso afrikai maszkok iránti rokonszenvező érdeklődését – ideidézhetnénk példának.
De ez most nem egy zenetörténeti elmélkedés. Egy, a XX. század utolsó harmadát (küzdelmekkel, reményekkel, vitákkal, újrakezdésekkel) végigélt-végigcsinált XXI. századi pedagógus keresi ebben az írásban felelőssége határait, lehetőségeit. Vajon mi az az élmény, amely kézfogássá szelídíti, kézfogássá nyitja a nemzetek, régiók, városrészek, szomszédságok egymásnak szembefeszülő ökleit? Van-e még a művészeteknek, éppen a „nemzetközi” nyelven megszólaló, megszólaltatott muzsikának ilyen varázsereje? Megteremti-e valami csodamalom – hogy a finn eposznak népek reményét kifejező rekvizitjét idézzem – az energiának, élelemnek, jó és szép szónak azt a bőségét (nem bánom: „alapjövedelmét”), amely kioltja az irigységnek alapját? Azt az alapját, mely a modern pszichiáterek szerint, általuk Tantalusz-effektusnak nevezett élményként váltja ki az antiszociális viselkedést („ő ihat, míg én nem”)?
Vannak reményteli kísérletek. A jeles hegedűművész nevét adta annak a programnak, melyben az értelmiség, jobbára művészeti élet legjobbjai látogatják a szegregátumok iskoláit, s egy új, más életminőségről mesélnek, muzsikálnak az idejáró gyerekeknek. Egy latin-amerikai kezdeményezés – El Simfonia – magyar változatát valósítják meg más művészek a monori cigánytelepen, ahol együttesen szólal a muzsika. Snétberger, a világhírű gitáros Felsőörsön további világhírű vendégeivel tanítja a városvégi, faluszéli sorsból menekülő tehetségeket. A Színes húrok programja – Csaba barátom „szabadalma” – a kezdő zenetanulóknak is közösen megélt, jóformán zenekari hangzást varázsol. A zenei kézfogás szép mintáiban gyönyörködtünk az őszön – vajon hányan kapcsoltunk ide a médiazajban? – a „gyerekpáva” műsorait követve.
De hát az ősz mégsem erről szólt. Hazánkban sem. Európában sem. A világ más tájain sem. Szállást kereső „szent családok” botorkálnak az alig csillagos éjszakában. A gonosz kovácsoknak vajon hány jólelkű vak leánya akad még? Ismerjük, sokan a karácsonyfa alatt együtt énekeljük a balladás népéneket: az apja tilalma ellenére a megszülető kis Jézus jászolába friss szénát is terítő jószívű teremtésről.
S újra Radnóti-sor az asszociációk sorában: ”van-e még hely, ahol értik e hexametert is?” Van-e eszközünk tilinkószóval, síppal-dobbal-nádihegedűvel, zongora tiszta hangján, gitárral, az újév táján házról – házra járó regösök láncosbotjának csörgésével megszelidíteni a nekivadult emberiséget?
„Írtam, mit is tehetnék” – válaszol a költő a bombázó pilótának Radnóti Második eclogájában.
Vagy Babits-csal szólván: „bátran szólhassak, s mint rossz gégémből telik…s ne fáradjak bele estelig, vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik.”
