Röszke, augusztus vége. Végeláthatatlan sorokban kutyagolnak a menekültek Szerbiából a Horgos-Röszke vasúti pályán. Már áll a pengedrót kerítés, de a sín még szabad. Mekkora marha az oktalan, hülye újságíró. Leguggol a NATO-drót mellé egy szelfire. És amint óvatlanul föláll, elmetszi térdét az acélkés. Mélyen, csontig. Mint a szike. Fotós kollégám – ilyen a rutin - rögtön rákattint a sebre, csak később lesz rosszul, amikor már patakban vérzik a Gyoda-vágta emlék. Úristen! Ez a drót tényleg ilyen kegyetlen? Hát.. annak is van szánva…
A röszkei körorvos asszony fertőtlenít, köt, tetanuszol, megold. Nem mondja, de látom a szemén: „vajon hány ilyet kell még csinálnom…” A rút sebhely örök, amíg vagyok, emlékét hordozom a Gyodának
Utóbb viccelődnek a sajtósok: én vagyok az egyetlen magyar, aki fönnakadt a gyilkos dróton. Lám, a menekültek sérülés nélkül ugrálnak át rajta. A balek, az balek.
De a riport az meg riport, dolgozunk tovább.
Rendőr áll a főút szélén, várja a menekülőket. (Kineveti a kötést a térden, és igaza van, együtt nevetünk.) Hát igen, a rendőr. Ő teljesített a legtöbbet, és a legjobban a határon. Az úgynevezett „kisrendőr”. Megszólítván – névtelenül persze, mert a nyilatkozat tilos - szinte várom már, hogy szentségeljen, amiért az ország túlvégéről ide kommandírozták, ilyen-olyan népek kedvéért. Étlen-szomjan állítják a vártán. Miközben tőle várnak valami helyi megváltásfélét.
Ha lehet osztályozni az emberséget, akkor 10-es skálán 15. Bármit tesz, beszél, terel a felsőbbségük, igenis ők a hősök. Nem az a kérdés, mondja egyikük, hogy nekünk milyen a szállásunk, mit eszünk, mert mi hazamegyünk. Hanem, hogy velük mi lesz... (Nem heroisztikus újságírói kitalálás – tudósító kollégáim sora tanúsítja, hogy százával így gondolkodtak, viselkedtek. Példát adhattak volna parancsnokaiknak.) Más kérdés, hogy ugyanolyan számkivetettek voltak, mint akiket terelniük kellett.
A propagandaköltségekből rájuk, értük nem tellett. Pedig, ahogyan az egyik miskolci zsaru mondta: ez most itt a történelem…
