Általános iskolában még így tanultuk: szeretett hazánk, a Magyar Népköztársaság. Ma már tudjuk, hogy ha valahol gyakran kerül szóba a haza és a hazafiság, ott vagy sokat ittak, vagy más baj van. Elvégre természetes dolgokról felesleges sokat beszélni. És persze, a tévhitek. Kennedynek tulajdonítják azt a mondást, miszerint „ne azt nézd, hogy mit ad neked a haza, hanem azt, hogy te mit adsz a hazának”. Szépen hangzik, de nem igaz. Az embereknek szükségük van arra, amit a hazájuk ad nekik, oktatás, egészségügy, munkalehetőség, élhető környezet, élvezhető kultúra. Olyan múlt, amit nem kell szégyellni, de azért ez nem mindenkinek adatik meg.
Hát a németek, például. Volt Pekingben egy német diplomata-kollégám, Andreas, akinek édesapja a Wermacht-ban szolgált, ezért neki és édesanyjának a háború után bujkálnia kellett, naponta zaklatták őket, míg végül egy kis faluban találtak menedéket. Mit jelentett akkor neki a haza? És az édesapjának? Ki hitt erősebben? Mit jelentett akkor a németeknek a haza? Az egész világ szégyenfoltja. Ezt jelentette. Aztán a németek - pontosabban a német politikusok - úgy döntöttek, hogy elég volt a szenvedésből és az önsanyargatásból, ki kell lépni a megvetettség és a szomorúság zónájából. Lépésről lépésre haladtak. Adenauer integrációs politikája, melynek nyomán a Szövetségi Köztársaság az újonnan alakult európai szervezetek aktív résztvevőjévé vált, a hidegháború elmélyülésével további támogatásra lelt. A koreai háború kapcsán pedig már felmerült fel a kérdés, hogy a Szövetségi Köztársaság katonailag részt vegyen-e egy esetleges európai védelmi közösségben. Az NSZK számára ez nem egyszerűen katonai kérdés volt, hanem a szuverenitás újra megszerzését, a más nemzetekkel szembeni egyenjogúság kiharcolását jelentette, miután a nemzetiszocializmus bűnei, és a háború elvesztése Németországot katonailag hosszú időre ellehetetlenítették. Az európai védelmi közösség létrehozása a franciák ellenállása miatt meghiúsult, de az 1954 októberében Párizsban kötött szerződésekkel, és 1955 májusában a NATO-ba történt belépéssel Adenauer integrációs törekvései gyakorlatilag megvalósultak. Újabb sikereket jelentett Nyugat-Németország számára, hogy felvették az 1957. március 25-én, a Római Szerződések alapján létrehozott Európai Gazdasági Közösségbe és tag lehetett 11 további európai szövetségben is (például Európai Szén- és Acélközösség, EURATOM ( Európai Atomközösség). Hozzáteszem, megnyerték a labdarúgó világbajnokságot, mindenki a német himnuszt hallgatta. Deutschland, Deutschland, Über Alles. Németország egyenrangú lett. Andreas elvégezte a középiskolát, felvették az egyetemre, bár egy külön bizottság azért „foglalkozott” vele. Gyakorlatilag nácinak nézték azok - mesélte nekem -, akik talán szintén nácik voltak. Szereti-e a hazáját? Ezt kérdezték tőle. Diplomata lett, a külügyminisztériumban is volt egy-két beszélgetés a múltról, mindig összeszorult a gyomra, amikor leült ezekkel az emberekkel egy szobában, akik ezt kérdezték: szereted a hazádat, Andreas?
Szeretem, felelte mindig és így is volt. Gyakran visszajárt Nürnbergbe, gyerekkora éveinek színhelyére. Felnőttkorában is elsírta magát. Még az egyetemen udvarolt egy lánynak, majdnem összeházasodtak, aztán egyszercsak valahogy kiderült, ki volt az édesapja. Még Pekingben is kapott fenyegető leveleket.
Hát így.
Akkor hát mi a hazafiság? „A hazafiság, uram, a gazemberek utolsó mentsvára” - mondja Dr. Johnson. Lev Tolsztoj, korunk nagy hazafiság-ellenzője, úgy határozza meg a hazafiságot, mint az elv, amely igazolja a tömegmészárlók kiképzését, egy olyan üzlet, amely jobb ellátást biztosít a gyilkosok képzéséhez, mint az élet olyan szükségleteihez, mint cipő, ruházat, lakhatás; egy üzlet, amely nagyobb megtérülést és dicsőséget biztosít, mint amit egy átlag munkásember elérhet. Gustave Hervé egy másik nagy hazafiság-ellenző, a hazafiságot babonának nevezi – sokkal brutálisabb, kártékonyabb, embertelenebb, mint a vallás. A vallási babona abból ered, hogy az ember képtelen megmagyarázni természeti jelenségeket. Vagyis amikor az ősember hallotta a mennydörgést és látta a villámot, de egyiket sem tudta megmagyarázni, arra a következésre jutott, hogy egy nála hatalmasabb erő működik. Hasonlóan gondolkozott, amikor látta az eső természetfeletti erejét, vagy a természet más különböző változásait. Sokan úgy gondolják, hogy a hazafiság tudatlanságra épül, megfosztja az embert az önbecsülésétől és méltóságától, olyasvalamiben bízik, amit erősnek tart, ami erősebb, mint más országok hazaszeretete, fokozza az arroganciát és az önhittséget.
Akkor nézzük most a finneket. Hazaszeretet és hazafiság minden nap. Az élet része. Sok munka, kevés beszéd. Ők hogyan csinálták? Komor történet ez is, de legalább jó a vége. Nem jönnék elő évszámokkal és nevekkel. A II. világháború után itt is nagy a felfordulás, két szomszédjuk is korábbi megszállójuk volt, velük kell most boldogulni. A kommunisták vezetésével baloldali tömegmozgalom alakult ki, gyakoriak voltak a sztrájkok és a demonstrációk, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a következő években a törvényhozás és a kormányok figyelmet fordítsanak a szociális problémák megoldására. 1945-től 1948-ig a kommunisták által vezetett Finn Népi Demokratikus Unió a Finn Szociáldemokrata Párttal és az Agrárunióval alakított kormánykoalíciót, a kommunisták azonban néhány év elteltével kiszorultak a hatalomból. 1948-ban szociáldemokrata kisebbségi kormány alakult, majd az Agrárunió játszott vezető szerepet. Voltak tehát itt is belpolitikai forrongások.
A hidegháború idején a finn–szovjet kapcsolatokban fellépő zavarokat ügyesen kezelik, vigyáznak a nemzeti prioritásokra és a függetlenségre. Ez még Moszkvával szemben is lehetséges. A finn pártok kínosan ügyeltek arra, hogy politikájukkal semmilyen szovjet érdeket ne sértsenek, és ez a stratégia a mai napig bevált, a finn társadalom, ha úgy tetszik, a hazafiak a politika mögé álltak. A gazdasági életben sikeresen megtörtént a termelési szerkezet átalakítása, szoros, és Finnország számára is előnyös gazdasági kapcsolatok épültek ki a Szovjetunióval. Az óriási és igénytelen szovjet piac közelsége hatalmas megrendeléseket eredményezett a finn ipar és mezőgazdaság számára, Finnország pedig a Szovjetunióból szerezte be energiahordozó szükségletének jelentős részét. A papíripar mellett fejlődött a fém- és gépipar, valamint a hajóépítés. Finnország lassanként ipari országgá vált.
A gazdaság fejlődése azonban jelentős társadalmi feszültségek között zajlott. A munkanélküliség miatt 1950–1980 között több mint 420 000-en telepedtek át Svédországba. Közülük sokan, amint tehették, visszatértek, és ez is a hazafiság egyik fontos – bár nem hangoztatott - mutatója. Az 1960-as évektől érezhetően nőtt az életszínvonal, Finnország északi típusú jóléti állammá vált. 1961-től társult tagja lett az Európai Szabadkereskedelmi Társulásnak (EFTA, rendes tag 1986-tól), 1973-ban szabadkereskedelmi egyezményt kötött az EGK-val, és együttműködési egyezményt a KGST-vel. 1975-ben Helsinkiben tartották az első Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletet. Az erős és ütőképes hadsereggel rendelkező Finnország 1956 óta rendszeresen részt vett az ENSZ békefenntartó akcióiban. Az államfők, Paasikivi, majd Kekkonen megteremtik a semlegesség alapjait. 300 millió dolláros jóvátételt fizetnek a Szovjetuniónak, közben 1952-ben Helsinkiben rendezik az olimpiát, 1957-ben pedig világszépségversenyt nyert… A politikai küzdelem azonban egyértelműen a függetlenség felé éleződik: 1949-ban Moszkvában aláírták a Barátsági és Segélynyújtási Egyezményt, amiből ügyesen kihagyják a segélynyújtási tételt. Nagy vívmány volt. Ügyesen használták ki a nagy szomszéd belső gondjait: a jóvátételnek annyi előnye volt, hogy egy részét korszerű műszaki termékekben kérték a szovjetek, ezzel el indult az azóta is világhírű finn ipar. Persze, a haza. Bízni kell benne. Bízni kell a hétköznapokban. Az ötvenes években súlyos munkanélküliség sújtotta az országot, az életszínvonal mélyet zuhant, a vidékiek, ha nem volt más, zabot ettek. De túlélték. Finnország ma szinte példakép Európában oktatási és egészségügy rendszerében kialakított folyamatosságával és nemzeti értékeivel.
A haza az, amire számítani lehet, ezt akarom mondani. Nem nagy szavak, nem plakátháború: ezek tettek. Pedig panaszkodhatnának: hat hónapon át tart a tél, amikor még világosság is alig, de ha az idegen autóval éppen egy falu felé hajt és meglát egy kivilágított éttermet, szinte biztosra veheti, hogy ott jókedvű, elégedett helyieket talál. Hazaszeretőek? Megdolgoztak érte nemzedékek óta.
Na, és mi, magyarok? Ebben a zegzugos Közép-Európában? Örökös helykeresés, bizonyítási és alkalmazkodási kényszer. Ki cigány, ki zsidó, ki magyar? Ki a jó hazafi? Aki enged vagy aki harcol? Aki gátat építene a Dunán, ellenség, aki nem akarja, demokrata. A cigányok a cigánykérdéssel foglalkoznak, a zsidók a zsidó identitással, a magyarok a cigányokkal és a zsidókkal. Már semmit sem érnek a húsz évvel ezelőtti földrajzi atlaszok, egy kivételével minden szomszédunk új, amúgy is kicsit nagy a tülekedés, egy főre eső határországban biztosan első lennénk. Hol kezdődik a magyar vagyok, hol ér véget a már semmi közöm hozzájuk-érzés? Ha győzünk, ölelkezünk, ha veszítünk, acsarkodunk. Ha győzünk, akkor a mi fiaink, ha veszítünk, akkor a csapat.
A végére maradt az, ami ma a legfontosabb és amit ma a legjobban tudunk értékelni. A biztonság. Ezt adhatja a haza az állampolgárainak és ezt adhatja az állampolgár – ha hazafi – a hazájának. És ott lesz a haza, ahol biztonság van.
Londonban, a nemzeti ünnep fogadásán a kint élők egy része mindig bennünket bírált a kormány politikájáért. Hogy bírjátok ezt - kérdezik magabiztosan. Aztán, amikor eljátsszuk a magyar himnuszt, csak elsírják magukat.
Így van ez.
