- Nem istenkísértő vállalkozás Szép Ernő naplószerű prózai művét, az Emberszagot színpadra vinni?
- Általában kétféle alapanyaggal kísérletezik az ember: vadonatúj drámai művekkel, vagy jelentős klasszikus drámaírók munkáinak újrafeldolgozásával, újabb nézőpontot keresve. Mostani divat, és ez számomra igen kedves, hogy az alkotók visszahelyezik a színházi előadást az epikába, vagyis igyekeznek elmesélni egy történetet, illetve bemutatni az elmesélő különböző viszonyait, például a figurákhoz fűződő kapcsolatát.
- Ennek a folyamatnak milyen a viszonya a mához?
- Olyan, mintha a mai utcaemberének történetét röviden, szkeccsszerűen dramatizálnám. Ha kicsit is figyelünk, villamoson, autóbuszon az emberek hétköznapjairól szóló „dramoletteket” csíphetünk el. Kitűnő karaktereket adnak az elbeszélők azokról, akikről épp szó van, úgyszólván tódítják az eseményeket. Engem régóta izgat, hogy miként lehet úgy történeteket elmesélni, hogy közben kilép az ember a mesélő szerepéből. A „főmondatban” benne marad, de a „mellékmondatban” érdekes karaktereket ábrázol.
- Maradjunk a főmondatnál, vagyis Szép Ernőnél!
- Nagyon örültem Szikszai Rémusz darabválasztásának, bár ez egy kevésbé ismert, mégis sok kiadást megért műve a szerzőnek. Szép Ernőnek, a magyar irodalom egyik legeredetibb hangú írójának inkább a drámáit, vígjátékait szokták játszani. Az Emberszag című regényben fantasztikusan megszerkesztett mondatokban ír le valamiféle borzalmat, amely húsz napon belül játszódik 1944. október 20-tól november 10-ig először egy pozsonyi úti csillagos házban, ahová a zsidó származásúaknak be kellett költözni. Aztán munkaszolgálatra vitték őket és a menet kikötött az erdőkertesi téglagyárban, ahol sáncot ásattak velük. Ha valaki arra gondol, hogy Szép Ernő írása kizárólag a holokausztról, vagy az odavezető útról szóló szenvedéstörténet, netán egy erős politikai pamflet, az téved. Jelentős európai írók és ebbe a szerző is beleértendő, olyan hangon voltak képesek beszélni ezekről az eseményekről, amely még kegyetlenebb, még maróbb, mint a tragédia. Inkább jellemző rá a groteszk, az abszurdumig hajtott keserű humor. Ez a hang segít bennünket annak a feldolgozásában, ami tőlünk látszólag messze esik.
- Emellett a rendező az előadás formai megoldásaival is segíti a nézőt, hiszen például huszonnyolc karakteres bábot is használ a produkcióban.
- A bábokat Németh Ilona készítette. Az egyik jelenetben a bábok még táncra is perdülnek egy különös négyes táncban, amely a kényszerűen elfojtott vágyakról szól. A bábok mellett három színész Szép Ernő személyiségének három különböző vonását – a kétkedő, a lelkes, és a visszaemlékező - próbálja megjeleníteni. Én természetesen az utóbbit, a keserű bölcsebb játszom. Nagyon fontos szerepet kap a Monori András által szerzett zene, a dalszövegeket pedig Szép Ernő ma is aktuális az 1910-es, illetve ’20-as években írt versei adják. A néző ezekből gyakorlatilag revüszerűen előadott dalokat kap. A produkciónkat látva talán a közönség a Kabaré című híres filmre vagy az abból készült színpadi változatokra, valamint Tadeusz Kantor híres előadásaira asszociálhat.
- Az előadás arról is szól nagyon szemléletesen, hogy miként próbáltak meg befeketíteni, lejáratni ártatlan embereket és ez a jelenség sokunknak azt hiszem ma is ismerős lehet.
- Gondoljunk csak a menekültekre, vagy azokra, akik nem óhajtanak alattvalói lenni az adott hatalmi kurzusnak.
- A gyűlöletkeltésre gondol?
- Részben. Szép Ernő ezt úgy fogalmazza meg: „ezt a sűrű butaságot nyelni, ezt a mocsok ködöt színi, levegő helyett! Tűrni tehetetlenül, hogy sorvasztják el itt az értelmet, a humort, a szellemet.” Ez a kifakadás adhat közös élményt nekünk játszóknak és a nézőknek egyaránt, hiszen amiről az előbbi idézetben Szép Ernő szólt, valljuk be őszintén ma itt Magyarországon nap, mint nap tapasztalhatjuk.
Népszava fotó
- A revüszerű forma, a súlyos mondanivaló egyfajta ellenpontozásaként szolgál?
- Én inkább súlyos helyzetként fogalmaznám meg és ezt Szép Ernő nagyon karakteres mondatokkal ábrázolta. Ez a szöveg tele van iróniával és kegyetlen öniróniával. Itt azért mindenki megkapja a magáét, zsidók, nem zsidók, nyilasok és németek, mind. De ez a szöveg roppant életszeretetről tanúskodik és ezt is felfoghatjuk egyfajta üzenetként. Még akkor is, ha kiderül az írásból, hogy 1944-ben nem
egyszerűen a zsidókat üldözték, hanem, ezáltal lefejezték a magyar értelmiség, a magyar polgárság javát. Azok a pénzemberek, színészek, szerkesztők, sportolók, akik áldozatai lettek az üldözésnek, ők jelentették a modern magyar polgárságot. Hatalmas vérveszteség érte a magyar nemzetet, amit szinte a mai napig nem tudtunk kiheverni.
- Mit tehetünk az ellen, hogy hasonló borzalmak újra megtörténjenek?
- Talán azzal tehetünk a legtöbbet, ha figyelmeztetünk az akkori és a mai események hasonlóságaira, közös jegyeire. Arra, hogy mi történik akkor, ha valakik autokratikus államot hoznak létre, amely azt deklarálja, hogy megvédje az embert, miközben elpusztítja a benne lévő humort, értelmet és a szellemet. Nem feltétlenül csak a politikai szélsőjobb az ellenfél, hanem az a hatalom is, amely tönkreteszi az egyéniséget, a sokszínűséget. Attól még, hogy grammatikailag egy nyelvet beszélünk, nem alakul ki automatikusan a nemzeti együttműködés rendszere. Attól még nem leszünk feltétlenül együtt. Attól válhatunk eggyé, hogy ha tiszteletben tartjuk a tradícióinkat bárhonnan érkeztek, a Balkánról, Ázsiából vagy itt teremtették meg őket Budapesten az építészetben, a művészetben, vagy a sportban. Ebből a büszkeségből nem lehet kitaszítani senkit. El kell érnünk odáig, hogy újra megérezzük a szolidaritás, az egymásra utaltság fontosságát.
