Szükséges-e, hogy egy politikai vezetőcsoport becsületes legyen? Machiavelli bizonyára azt felelné: nem; sőt, talán hozzátenné: kiindulva az emberi természetből ez nem is lehetséges, ez irreális követelmény, ezért nem a korrektséget, hanem a hasznosságot kell vezetőinken számon kérni.
Rövidtávon ez bizonyára így van, sőt, még talán az is feltételezhető, hogy egy alapvetően a maga zsebére tevékenykedő, de racionálisan gondolkozó vezetés kisebb károkat okoz, mint egy puritán, de megszállottan fanatikus kormányzat. Hosszú távon azonban, úgy hiszem, más a helyzet. A demokrácia működtetéséhez feltétlenül szükség van arra, hogy megbízhassunk a döntési helyzettel felruházott honfitársainkban.
Néhány évvel ezelőtt meglehetősen nagy közönségvisszhangot váltott ki a piréz-ügy. Egy vizsgálat azt akarta megtudni, milyen erős a magyar lakosság körében az idegenellenesség, és a kutatók az iránt érdeklődtek egy felmérésben, hogy a megkérdezett személy a (nemlétező) piréz nép valamelyik tagját szívesen fogadná-e szomszédjának? Szívesen venné-e, ha gyereke egy piréz mellett ülne az iskolában, illetve mit szólna hozzá, ha egy piréz udvarolna a lányának? És megdöbbentően sokan adtak elutasító választ. A történetben az volt az igazán szép, hogy a válaszadóknak fogalmuk sem lehetett arról, veszélyesek-e a pirézek, mert erre vonatkozólag semmiféle támpontot nem adott a kérdőív. Kiindulva ebből a vizsgálatból, nem nagyon kell csodálkozni amiatt, hogy az idegenektől való félelemre építő propagandával a kormányzat képes volt megerősíteni népszerűségét.
A kérdés az, hogy korrekt dolog-e ilyen áron népszerűséget szerezni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kormány szándékosan inkorrekt eszközöket használt a népszerűségének a megerősítésére, mert nem ismerjük a szándékát, lehet, pusztán annyi történt, hogy a kormány ugyanúgy, mint a választói, fél az idegenektől, és a két félelem találkozott. De még ha így áll is a helyzet, miután ez kiderült, éppen a korrektség érdekében a kormánynak nyilvánvalóvá kell tennie, hogy nem szavazatmaximalizálási célból keltett pánikot. Növelje a népszerűségét az idegenektől való félelem (és a belőle fakadó idegengyűlölet) bármilyen nagy mértékben, a kormánynak ennek ismeretében azt kell kifejeznie, azt kell kommunikálnia, azt kell vállalnia, hogy az idegengyűlölet sokkal nagyobb veszély, mint amennyi néhány ezer bevándorló befogadásából esetleg fakadhat. Azt, hogy Magyarország jelenlegi vezetői reflexből elutasították a menekültek befogadását, nem nevezhetjük erkölcsileg problematikusnak, legfeljebb annyit mondhatunk, egy önmagát keresztényinek nevező politika ilyet nem tehetne.
Ha így gondolkodtak, hát így gondolkodtak, számos érv szól mellettük is. A probléma az, hogy nyilvánvalóvá vált, ez a menekültellenes politika milyen sokat kamatozott támogatottságban. Ezt a támogatottságot erkölcsileg tilos elfogadni. Tehát éppen emiatt a támogatottság-növekedés miatt 180 fokot kellene fordulni, és igenis befogadni a menekülteket, hogy a kormányzat ezzel a tettel határolja el magát a rasszizmust eredményező szemlélettől.
Nem igaz, hogy csak a népszerűség-növekedés számít. Éppen ellenkezőleg. Hosszú távon a stílus, a modor, a vezetői életmodell számít. Hogy milyen lesz a magyar közélet: korrupt, harácsoló, elszántan demagóg-e, vagy pedig emberséges, megbízható, segítőkész és többféle szempontot figyelembe vevő. Kialakul-e egy köztisztviselői ethosz, hogy nyilvánvaló lesz-e, akit vezető feladattal bíz meg a nép, az felnő a feladathoz és tisztességesen végzi azt, nem a maga hasznára, hanem a haza javára. Ez a mai vezetők példamutatásán áll vagy bukik.
Azt nem várhatjuk el a miniszterelnöktől, a köztársasági elnöktől, az Országgyűlés vagy az Alkotmánybíróság elnökétől, tehát legfőbb méltóságainktól, hogy mindig jól döntsenek, hiszen ők is emberek és nekik is jár a tévedés joga. De azt, hogy úgy tekinthessünk rájuk, mint megbízható és becsületes emberekre, azt igenis elvárhatjuk.
Olcsó lenne most kipécézni egy-két idétlen nyilatkozatot, bizonyítandó, hogy milyen távol áll a mai helyzet az ideálistól, mert idétlen nyilatkozatot hallottunk korábban is (bár talán a súlyban volt némi különbség), és főként, mert nem a nyilatkozatokon múlik a dolog. Ha ez, vagy az az elnök, mond egy félresikerült viccet vagy megjegyzést, az nem jó. A hivatali tekintélyt igazán azonban az rombolja, ha kiderül egy vezetőről, hogy azért hozatott meg bizonyos törvényeket, hogy abból neki, a családjának, vagy valamelyik üzlettársának haszna legyen. Ha kiderül róla, hogy azért szított ilyen vagy olyan veszélyes hangulatot, hogy abból neki vagy kormányának előnye származzon. A katasztrófa pedig akkor következik be, amikor a közvélemény mindezt tudomásul veszi. Amikor beletörődik, a politika természetes velejárójának tekinti.
Ez azt jelenti ugyanis, hogy a közvélemény előtt maga demokrácia vesztette el hitelét. Ezen nem tud változtatni más, csak az, aki hatalmi helyzetben van; és nem szavakkal vagy népszerűségépítő intézkedésekkel, hanem a becsületességét bizonyító tettekkel. Ha nem vállalkozik erre, egy lefelé csavarodó spirálba kerülünk, aminek nem tudjuk, hol a vége.
