Advent a keresztények számára kivételes esemény: várakozás a karácsonyra. Az utolsó vasárnap után megkezdődnek az ünnepi előkészületek. Feldíszített fa kerül az udvarra, különféle színű villanyégőkkel, melyek zord téli éjszakákon azt hirdetik: itt is Istenfélő emberek élnek. Ezért is furcsa, hogy néhol már most karácsonyfák őrzik a környék nyugalmát. S bent, az ablakok mögött is állnak már a karácsonyfák, mintha idén korábban érkezne a Jézuska.
A másik szobában bőröndök, táskák. A konyhából sültek, sütemények illata száll. Ünnepre készülnének itt is?
‒ Betetted a kucsmádat is? Ott még hidegebb van! ‒ Az asszony az ajtóban áll. Kezében olajos üveg, lába alatt a legkisebb gyerek, négykézláb.
‒ Be. ‒ A férfi felmutatja a szőrmekucsmát. Régi darab, a nagyapja is ezt viselte.
‒ Szent egek! Odasül a hús! ‒ Az asszony a konyhába iramodik, de még visszaszól: „Kérdezd ki tőlük a verset! Mindenre nem lesz időm.”
A férje nekifohászkodik. Miközben a gyerekek felváltva mondják a versszakokat, bele-belepislog a könyvbe. De nem kell segítenie. A két nagyobbacska fiú szépen megtanulta a költeményt. „Karácsony felé” a címe, Juhász Gyula írta. Felváltva mondják a versszakokat. Az utolsó a legnagyobbiknak jut. Miközben mondja, csodálkozva látja, apja arcán egy kövér könnycsepp gördül le:
…És valahol csak kétkedő beszédet / Hallok, szomorún nézek, / A kis Jézuska itt van a közelben, /
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, / S ne csak így decemberben.
Az asszony közben befejezte a sütést, s kérdőjellé görbülve áll a fa mellett.
‒ Mikor indultok?
‒ Hajnali hatkor.
‒ Olyan korán? Akkor korán legyen gyertyagyújtás, hogy kialudd magad.
A férje közben a kofferra ül, csak így tudja becsukni.
‒ Elraktad a borotválkozó készletedet is? Ott nem lehetsz szőrös.
‒ A fene! Azt elfelejtettem! ‒ Megint kezdődik a küzdelem a degeszre tömött kofferrel. „Csak ne lenne ilyen pedáns az asszony!” Ám tudja, igaza van. Ott úgy kell festenie, mintha skatulyából emelkedne ki.
‒ Mennyi az út?
‒ Négy-öt óra.
‒ Vigyázz, havazást mondott az időjós.
‒ Akkor biztosan süt majd a nap. ‒ Tréfálkozni próbál, de valami szorongatja a torkát.
‒ Pista is készülődik. ‒ Az asszony hangja is megremeg. ‒ Feri is.
Hát igen. Jön a tél keményebb része. Ilyenkor, aki teheti, indul Ausztria felé. Szakácskodni, mosogatni, felszolgálni a síidényben. Megkeresni a pénzt, amiből kevés csurran-cseppen.
‒ Meddig maradtok?
‒ Április közepéig tart az idény. Addig.
‒ De csak hazajöttök egy-két napra?
‒ Egyre sem lehet. Folyamatos munka.
‒ Ki viszi iskolába a gyerekeket? Nekem a kicsire kell vigyáznom.
‒ Megbeszéltem apámmal. Hajnalban ellátja az állatokat, aztán értük jön.
Az asszony arra gondol, megint a férfi nélkül karácsonyoznak. Így megy évek óta. Aki teheti, felkerekedik, s megindul Ausztriába. Tárt karokkal várják őket.
Homályló szemmel nézik a feldíszített fát. A férfi emlékezetében egy vers után kutat. Csak a vége jut eszébe:
A söntés mélyén egy elázott, / Elbúsult zsöllér tántorog. / Könnyes szeme bámulja báván / A betlehemi csillagot, /A jó reményt, mit körülállnak / Szegények, árvák, magyarok!
Átöleli a feleségét. Az asszony a vállára hajtja a fejét. Jé, most látja csak, hogy őszülni kezd. A vállán az inge kezd átnedvesedni felesége könnyeitől.
