Ez belefér a politikába – mondja cinkos-cinikus mosollyal egy kormánypárti ismerősöm, amikor propagandává silányított nemzet-tudatunk veszélyeit említem. Mi tagadás, a válasz ügyes. Hiszen a politikába minden belefér. Ahogy mondani szoktuk, még az ellenkezője is.
A nemzeti büszkeségünkkel való visszaélésre számtalan történelmi példát is lehet hozni, gazdag adalékokkal szolgál Szegfű Gyula „Három nemzedék” című könyve. Mert mindig voltak olyanok, akik lelkiismeretlenül kihasználták nemzeti értékeink iránti lelkes elkötelezettségünket és a nemzeti érdek mögé rejtették saját önző érdekeiket, amit viszont aligha lehet „a belefér a politikába” nemtörődömségével tudomásul venni. Mert ezáltal több megy veszendőbe, mint amit vétkes nagyvonalúsággal a sorsára hagytunk, azt gondolván, hogy az efféle visszaélések feledésbe merülnek, nincs és nem is lesz komolyabb következményük.
Ezért írhatta Schopenhauer „Életbölcseletében”, hogy a politika piacán olcsó portéka a nemzeti büszkeség: „Minden szánalomra méltó fajankó…, mert semmije sincs, amire büszke lehetne, az utolsó eszközhöz nyúl, és büszke a nemzetre, amelyhez éppen tartozik. Ezen üdül fel és hálával telten kész már most nemzete minden hibájáért és balgaságáért öklével síkra szállani.” Így aztán a politikában a véleményformáló demagógok minden igazi értékétől megfosztott nemzet-értelmezése befogadásra talál az arra fogékony önhittségben. Nem véletlen, hogy széles körű visszhangot vált ki napjaink kormányzatának törekvése, amely történelmi hibáinkat és bűneinket kétségtelen erényeink közé sorolja. Mert hát ki ne örülne annak, ha valós vétkeitől szabadulhat?
Eljutottunk ahhoz az állapothoz, amelytől a ’48-as szabadságharc katonája, Vajda János költő óvott: „magyarságunk szűrét olyannyira a fejünkre húzzuk, hogy ki se látunk alóla”. S az ő szavait már csak azért sem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert életműve – az irodalomtörténészek szerint – összeköti Petőfi és Ady költészetét. Arról nem is beszélve, hogy ha nem is Felcsúton, de Alcsúton töltött éveinek tapasztalatai verseire és közéleti röpirataira egyaránt hatottak.
Csakhogy Vajda költészete népszerűségében aligha vetekedhetett az olcsó magyarkodásra kapható Petőfi-epigonokéval, például Tóth Kálmánéval, aki nemcsak álnépies költőként, hanem közéleti szereplőként, több mint egy évtizedig képviselőként is - mondhatni - kirobbanó sikereket aratott. Népszerűsége tartós volt és vitathatatlan. Élclapja még a Jókaiénál is sikeresebb. Érdemes őt idézni, hogy nemzet-tudatának jellemzőit megismerhessük: „Az igazság magyar nadrág / Mindenfele szépnek tartják… Az igazság magyar betyár / Pőre módra egy ingben jár”.
Ha az igazság és a betyárság ilyesféle társítását hajlamosak volnánk túlságosan merésznek minősíteni, gondoljunk csak napjaink közéleti állapotára, s mindjárt igazat fogunk adni a költőnek. Igaz ugyan, hogy ebben az aktualizáló összefüggésben az "egy ingben járó pőreség" már sehogyan sem értelmezhető. Még akkor sem, ha a "magyar nadrág" szépsége hangsúlyt kap a poémában. Úgy látszik, a drága felöltő itt is a szemétbe került, csak az ing maradt. De ennek nem az elszegényedés volt az oka, hiszen a vers szerzőjének nem lehetett panasza az anyagiakra, jómódban élt. Mivel a nemzeti érzések irracionális magasztalását akkor is bőségesen jutalmazták, míg irodalmunk nemzeti sorskérdéseinkkel foglalkozó legjobbjainak túlnyomó többsége nyomorgott.
Nincs mit csodálkozni azon, hogy napjainkban alig van igaz nemzettudatban gyökerező közéleti költészet. Mert ki is vállalná önként az övéihez tartozás tisztességét a meg-nem-értésből fakadó számkivetettség tehertételével? Azt a fájdalmas tapasztalatot, hogy a hazáért való aggódást a honfitársai nemcsak érdektelenséggel, hanem gyűlölködő indulatokkal is fogadják. Mert a szembenézés bátorságát a hatalomhoz simulók hada mézes-mázos szavakkal elaltatta. És a nemzet nem azokban látja önsorsrontó ellenségét, akik félrevezetik és kihasználják, hanem azokban, akik jövőt szolgáló kritikával szólalnak meg és akarnak cselekvésre sarkallni.
Kevesen vannak ilyenek, de léteznek. Álljon itt egy idézet ezen kevesek közül a legjobbakhoz tartozó, magát „közszolgálati költőnek” nevező Baranyi Ferencnek a „Ballada a hunyászkodókról” kötetéből. Néhány sor a „Magyarok” című verséből: „Nem balsors tép. Ne ámítsuk magunkat. / Saját balfácánságunk karma tép. / Akárhogy is színezzük át a múltat: / a tónus főleg miattunk sötét. // S ha volt is néhány hű kebel, amely nem / balgán hevülve szolgálta honát, / azt látja, ha szellemként visszalebben, / hogy népe sorsa egyre mostohább. // Szemléli az ország fölött suhanva / hazája halmozódó szennyesét, / és felzokogja a mennyboltozatra: / Ezért volt annyi áldozat? EZÉRT? // Ezért a csúnyán elprédált jövőért, / átmázolt múlttól bűzlő jelenért, / melyben erény a dölyfös eszelősség / s a tehetségtelenség nyer babért?”
Ha ezek a figyelmeztető szavak nem jutnak el a szívekig, akkor is marad egy kis vigasz, hogy a „brüsszeli bosszú” alliterációja gazdagítani fogja, ha nem is a Múzsa, de a kormányzat által ihletett irodalmunkat.
