Gyakran halljuk, hogy „nem lehet bírni” némelyik gyerekkel, és ezért a korábbi liberális oktatáspolitikát okolják, amelyik „káoszt és anarchiát teremtett”. A valóság ezzel szemben az, hogy minél inkább múltba forduló, minél szigorúbban központilag szabályozott lesz a magyar iskolarendszer világa, annál több bajjal, megoldhatatlan problémával kell majd a tanároknak szembenézniük.
A szocialista-liberális koalíció oktatáspolitikájának voltak hibái, de azon az úton indult el, még ha olykor ellentmondásosan is, amelyik kivezethetett volna a pedagógia "csődhelyzetéből" A kormányváltással e téren is utat váltottunk: nem kijavítani próbálták a személyiség központú oktatáspolitika hibáit, hanem áttértek a centralizáló rendszerre. Sikerült a pedagógiai gondok erdejében tökéletesen eltévednünk.
Az utóbbi ötven év során lezajlott egy nagy változás a pedagógiában: a középfokú oktatás tömegessé vált. A pedagógus azzal szembesül a mai, nem csak az elit gyerekeivel foglalkozó középiskolában, hogy olyan fiatalokat is tanítania kell, akik nem akarnak tanulni. Akiknek nyűg az iskolai életforma, és minden lehetséges módon tiltakoznak is ellene.
Embertelenség ezeket a gyerekeket sorsukra hagyni, pedig az Orbán-kormány leszállította 16 éves korra a kötelező iskolázás korhatárát, ma már el lehet távolítani a "rossz gyerekeket", nem kell gondolkodni azon, miképp lehetne őket inkább együttműködésre bírni. Pedig ezek a rendbontónak kikiáltott gyerekek általában nem gonoszak, nem antiszociálisak, pusztán más az értékrendjük. Erre a helyzetre a nyugati országokban kialakult egy új pedagógiai kultúra. A hagyományos tanár-diák függőségi viszony helyére egyfajta együttműködés került, az oktatás nem a tanári előadásra, hanem a diák és a nevelő közös munkájára épül. A gondosan megszervezett, de szabad közösségi élet segítségével olyan hellyé változtatják az iskolát, ahová a diák szeret járni, ahol kibontakozhat, ahol kifejezetten az ő számára előkészített feladatok segítségével szerezheti meg a tudását. "Tantárgy" lett a kreativitásra nevelés, beemelték a manualitást a mindennapi tanítási folyamatba, az "egy tantervűség" helyett az iskola a gyerek személyiségéből kiinduló, ahhoz igazodó feladatrendszert kínál. Ezzel az iskola nemcsak hasznos, hanem örömteli hellyé is válik a legtöbb diák számára. Örömteli, szabad iskolája pedig csak olyan társadalomnak lehet, amelyik maga is szabad.
Nemcsak a skandináv országokban, hanem számos német és angol iskolában is ez az újfajta pedagógia már napi gyakorlat. Természetesen itt is komolyan kell tanulni, de a tanulás legalább nincs eredmény enélkül. A közösségi élet, az életkorhoz és a személyiséghez igazított feladatrendszer, garantálja a sikerélményt, s még azokban is megteremti a kedvet a tanuláshoz, akikben ez egyébként hiányozna.
Nálunk ez az új pedagógiai kultúra hiába kezdett gyökeret verni a demokrácia két évtizedében, mostanra, úgy tűnik, zsákutcába került. A központosítás meghozta a maga "eredményeit": az OECD által készített elemzés szerint szinte minden fontos mutató területén a magyar diákok felkészültsége katasztrofális zuhanást mutat. Mindez előre látható volt, a szakemberek hiába érveltek a demokratikus iskola mellett, hiába tiltakoztak a kormány konzervatív fordulata ellen. Látták, láttuk, hogy baj lesz. És baj lett.
