Két címlap is körbejárt a héten a világsajtóban. Az egyik az amerikai Time magaziné, a másik a brit The Economisté. A Time az év emberének választotta Angela Merkelt, ami nem volna meglepő, a német kancellár a világ második legnagyobb hatalmú embere. Az indoklás, amivel a „szabad világ kancellárja” kiérdemelte az elismerést, sokkal fontosabb: Merkel „többet mert kérni a saját népétől a menekültválság alatt, mint bármelyik más politikus, kitartásával olyan morálisan elkötelezett vezető vált belőle, amiből hiány van a mai világban”. A The Economist címlapján tűnt fel Orbán Viktor, az amerikai konzervatív elnökjelölt-jelölt, Donald Trump és a Franciaországban egyre erősebb szélsőjobboldali pártot vezető Marine Le Pen társaságában. Az indoklás: „Amerikában és Európában is jobboldali populista erők játszanak rá az emberek félelmére, hogy a kormányaik vagy Brüsszel nem tudják, nem akarják megvédeni őket. Magyarország miniszterelnöke megfogadta, hogy »illiberális államot« épít, és Vlagyimir Putyin Oroszországát tekinti modellnek”.
A két címlap közötti választóvonal mentén hasad nemcsak az Európai Unió, hanem a nyugati világ is. A szakadék egyik szélén áll a keresztény etikát gyakorló Merkellel a nagykoalícióban kormányzó SPD-vel, amelynek külügyminisztere, Frank-Walter Steinmeier, a szocdemek eheti berlini kongresszusán azt mondta: „Az Unió csak a szolidaritás révén oldhatja meg a menekültválságot, különben szétporlad az egységes Európa eszméje. Több bátorságra van szükség, hogy több Európa legyen, és ne kevesebb, hogy szembeszálljunk a jobboldali populistákkal, hogy kimondjuk: Európa vagy összetart és szolidárisan cselekszik, vagy ismét kerítések épülnek, s leereszkednek a sorompók”. Hasonló élességgel fogalmazott – nem először - Matteo Renzi olasz miniszterelnök is Rómában: „Szavazatokat elveszíthetünk, de önmagunkat és a lelkiismeretünket nem”.
Ez persze "csak" a hús. A csont: a jobboldal által propagandacéllal túlharsogott menekültválság a végsőkig feszítette a gondolkodást az Unió jövőjéről. Amely egyfelől csak laza, európai nemzetállami szövetséget akar látni a horizonton, ahol békén hagyják a tagállamok dagonyázását a parlamentarizmus határában. Míg a másik oldal európai föderációt lát, amelynek képét nemcsak a nacionalisták bezárkózása homályosítja el, hanem az is, hogy az Unió intézményrendszere alapos reformra szorul. Már ha tényleg jobb Európát akarunk, ami azzal jár, hogy a nemzetállamok több hatalmat ruháznak egy erősebb központra, amely viszont megszabadul a nemzetállami vétójog és saját bénultságából. Mindez közös tagállami politikai gyakorlatot és értékrendszert feltételez. A jobboldal által száműzött politikai morál visszavételét is.
Az illiberalizmus, az „irányított demokrácia” magyar példája ragadós lehet Közép-Kelet-Európában, s amikor Orbán nemzetközivé próbálja generálni önmagát, e ragacsban reménykedik, Európát zsarolja. Meglehet, ez a „mindent viszek, semmit sem adok” önző, nemzetállami gyakorlat közép-kelet-európai szövetséggé sűrűsödik, annyira elviselhetetlenné, hogy az Unió kiöklendezi. Akkor pedig szakad, s valamilyen formában megvalósul a "mini Schengen” rémálma. Amikor azonban Lázár János kancelláriaminiszter Magyarországgal és a közép-európai államokkal szembeni "bosszút” emleget, hogy "lopakodva megpróbálnak kirekeszteni bennünket Schengenből” a menekültkvóta elutasítása miatt, akkor lássuk mögötte, hogy ez kikényszerített vészreakció. Lássuk mögötte a félelmet is, amint az Unió nélkül nemcsak Magyarország, hanem Kelet-Közép-Európa is életképtelenné válik. Mint az ember, aki morál nélkül csak vegetál.
A nyugati demokrácia önnön csapdájából próbál szabadulni. Könnyen rámehet néhány generáció élete.
