A szópárosítás ismerős, de nem egészen úgy, ahogy a címben szerepel. A könyvespolcokon megbecsült helye van a „Hóman-Szekfű” köteteinek, Hóman Bálint és Szekfű Gyula Magyar történetének. A két konzervatív szerző útja később ketté vált. Amikor Szekfű 1941-ben a Népszava híres karácsonyi számába írt a nácizmus ellen, Hóman, mint miniszter és képviselő a zsidótörvényeket szavazgatta meg a parlamentben. Nem tudok róla, hogy Szekfűnek szobra lenne. Fehérváron sem, ahol született. De Hómannak akartak. Kormánypénzen. A polgármester csak pénteken hátrált ki, de úgy megy, mintha jönne. A „méltatlan támadásokra”, „nyomásgyakorlásra” hivatkozva "kérte" a Hóman Alapítványt, „gondolják át” a dolgot, vagy adják vissza a közpénzt, amit éppen tőle és az államtól kaptak a szoborra. Amiben továbbra sem lát kivetnivalót, csak hát – mint mondja – „az idealizmussal szembejött a világ valósága”.
És itt jön Hóman és a szekfű problémája, immár kis betűvel. Mert az „idealista” polgármester továbbra is a tiltakozókat kárhozhatja. Máshol is olvastam, hogy ebben az ügyben a „szekfűs” és a nem szekfűs baloldalnak is kuss. Az Alfahír még csak gúnyolódott: „Hóman szobra miatt hisztizik a baloldal”. A Hunhír már átkozódással reagált Márton Roland fehérvári szocialista elnök és számos civil szervezet tiltakozására: „Eljön az idő, remélhetően nemsokára, amikor majd éppen az efféle tiltakozók fognak haladéktalanul kámforrá válni”. Még jó, hogy nem azt mondta, füstté, bár az jobban illene a témához.
A Jobbik szerint „a balliberálisok zsidókérdést igyekeznek kreálni egy szoborállításból”, ez „szellemi kútmérgezés”. De nem a Jobbik az érdekes, hanem a Fidesz. A szobor tervét az igazságügyi tárca 15 milliója mellett a fideszes fehérvári önkormányzat is megdobta 2 milliócskával, és közterületen adott volna helyet neki. A Bartók Béla téren, amit Márton Roland joggal nevezett „politikai aberrációnak”. Hiszen Bartók 1938-ban Kodállyal, Móriczcal együtt ott volt a szellemi élet 59 kiválósága között, akik aláírták a Hóman által támogatott és forszírozott zsidótörvény elleni tiltakozást. De az is a közéleti pornográfia műfajába tartozik, hogy a szobor a Vörösmartyról elnevezett könyvtár árkádjai alá került volna. Vörösmarty dolgozatot írt a zsidók emancipációjáért szót emelve. Írni írt a zsidókról Hóman is, 1944-ben, amikor három hónappal az auschwitzi vonatok elindulás előtt kitelepítésüket követelte. Nagyobb sikere volt, mint Vörösmartynak. Fehérvárról kétezer embert hurcoltak el.
Ne nagyon emlegessük a zsidókat, mert az is kiderült, nekik pláne nem szabad ugrálniuk (a szélsőjobb gyönyörű terminusával „ajvékolniuk”) a szobor ügyében. Legjobb a tiszta forráshoz, a Kurucinfóhoz fordulnunk: „Újabban szinte minden napra jut egy zsidó megnyilatkozás Hóman-ügyben, hogy a magyarok nem állíthatnak szobrot kiváló tudósoknak csak azért, mert az sérti a galíciai migránsok érzékenységét”. Külön felhívnám a figyelmet a „galíciai migránsok” stílusbravúrjára, amely kreatívan kapcsolja össze az utálat különböző tárgyait: a zsidókat és a migránsokat.
De nem félfasiszta házi oltárról volt szó, hanem hivatalos köztéri szoborról. Ez nem Cser-Palkovics magánügye. Hóman, noha ennek a körzetnek volt a képviselője, azért csak kitette a lábát innen, amikor miniszteri rendeletben egészítette ki az e tekintetben nem elég alapos zsidótörvényeket a zsidó középiskolások számának limitálásáról, vagy faji alapon elkülönített osztályok indításáról. Vagy amikor Teleki Pál miniszterelnöknek javasolta, hogy fogadja el „Hitler és Mussolini faji gondolatát”, és „az eddigi kompromisszumokkal szakítva” terjesszen be újabb „faji alapú törvényeket”. Amikor Szálasi nyilas parlamentjével Sopronba ment, már nemigen volt visszaútja. Előzőleg még Horthy körén belül is a jobbszélhez tartozott – ezért becézték „Nyilas Pufinak” -, tagja volt a kiugrást megakadályozni akaró parlamenti csoportnak.
Hóman valóban sok fejlesztést indított el a városban. Csakhogy nem lehet fél szobrot állítani, fél fejjel, fél kézzel, fél lábbal, mondván, hogy az csak Hóman egyik fele előtt tiszteleg. A szobor a teljes embert teszi példaképpé. Akit ugyan jogilag rehabilitáltak, érvénytelenítve a kizárólag a háborúba lépés megszavazásával foglalkozó népbírósági ítéletet. Ez valóban nem rajta múlt, de mégiscsak volt „háborús bűne”. A Szépírók Társasága jogosan nevezi bűnösnek „faji polgárháborúban”.
A kormány kínban volt. Egyfelől nem akart náci-szimpatizáns hírbe keveredni épp most, amikor Orbán európai vezető szerepre tör. Másfelől óvakodott összeveszni a Hóman-szobor mellé felsorakozó híveivel. Ezért úgy tett, mintha semmi köze nem lenne az „önkormányzati ügyhöz”. Pedig a szoborra állami pénzt kapó Hóman Alapítvány egyébként sem számít a mostohagyerekének. Noha kuratóriumi elnöke korábban jobbikos volt és zavaros off-shore hátterű pénzbehajtó cége van, az igazságügyi tárca mellett már a Magyar Művészeti Akadémia és a civilek támogatására szolgáló alap is milliókat adott neki. Hóman kultusza alkalmas légyfogónak látszott a jobbszél odavonzására. Csakhogy a botrány túl nagy lett, a tiltakozók győzni látszanak..
Nézegetem az alapítvány honlapját. Az áll rajta: „Feltöltés alatt”. Attól félek, a fejünk is. Ezt a szobrot talán feladták, de a történelmi agymosás folyik tovább.
