Az amerikai nagykövet legutóbbi nyilatkozatában ismét kitért arra, hogy a magyarországi korrupció rombolja a már meglévő üzleti kapcsolatokat, a potenciális befektetőket pedig visszatartja attól, hogy az adott viszonyok között itt invesztáljanak. Mint Colleen Bell fogalmazott: nem volna helyes, ha az amerikai vállalatoknak a döntéshozók rokonaival kellene versenyezniük – utalva ezzel arra a most elfogadott törvénymódosításra, amely lehetővé teszi a kormánypárti politikusok hozzátartozóinak, hogy amennyiben nem élnek közös háztartásban tisztségviselő családtagjaikkal, úgy részt vehessenek a közbeszerzési pályázatokon.
A Miniszterelnökség vezetője nem mulasztotta el az alkalmat, hogy az e hét csütörtökön soron következő kormányinfón – miután leszögezte, márpedig a magyar közbeszerzési törvény „fair és méltányos” – sértetten visszaszóljon Colleen Bell-nek. „Nem biztosítunk előnyt senkinek sem, mi nem vagyunk Amerika. Nálunk azzal, hogy valaki egy pártot támogat, még nem lesz nagykövet.”
Ez a Lázár Jánosra oly jellemzően karakán kijelentés arra utalt, hogy a nagykövet asszony tudvalevően egyik pénzgyűjtője volt Obama elnök kampányának, és az amerikai tradícióknak megfelelően, ebbéli tevékenysége elismeréséül került diplomáciai posztjára. Az ízetlen miniszteri riposzt tehát egyértelműen személyeskedő; noha Lázár is jól tudja, hogy a nagykövet állásfoglalása a legkevésbé sem magánjellegű – a magyarországi korrupcióról szólva a State Department üzenetét tolmácsolta. Amire pedig - hogy finoman fogalmazzunk – nem igazán szerencsés a régi Brezsnyev-viccből visszaköszönő, „Maguk meg üldözik a négereket!”- stílusú otrombasággal reagálni. Kivált akkor nem, amikor a közbeszerzési törvény mostani röhejes megbuherálása máris feliratkozott az Orbán-kormány nemzetközileg jegyzett képtelenségeinek hosszú listájára.
A kancelláriaminiszter azonban sajnos abban a tévedésben él, hogy amikor különféle közügyekben a kormány helyzetértékeléséről kellene tájékoztatnia a nyilvánosságot, akkor valamiféle frappánsnak vélt jópofáskodást, egyfajta egyéni show-műsort vár el tőle a sajtó. Ez a szereptévesztés pedig olyannyira elragadja, hogy a saját, egyes szám első személyben pertraktált véleményét rendre kormányzati rangra emeli; holott az nem egy esetben nyilvánvalóan nem felel meg a hivatalos álláspontnak. Ezúttal például Lázár egyebek között azt is bejelentette, hogy a kormány végtére megegyezett a Norvég Civil Támogatási Alap forrásainak – mintegy negyven milliárdnak(!) – a további felhasználásáról; és ezt konstruktív, korrekt egyezségnek nevezte. Majd rögtön hozzátette, hogy ennek ellenére sincs oka bocsánatot kérni a korábban épp általa megtámadott Ökotárs Alapítványtól. Noha emlékezhetünk: azt ígérte, hogy amennyiben a norvég pénzek felhasználása törvényesnek bizonyul, személyesen kér elnézést az alapítvány zaklatásáért. Nos, az Ökotárs valamennyi gyanúsítás alól tisztázta magát, az ellene felhozott vádakat minden hatóság ejtette. A norvég kormánnyal létrejött újabb megállapodás pedig rögzíti, hogy a Civil Alap támogatásainak odaítélésébe a magyar fél nem szólhat bele.
Ha ezt Lázár a magyar kormány képviseletében korrektnek ismeri el, akkor milyen alapon, miféle felhatalmazással fűzi hozzá, hogy szerinte az Ökotárs „alkalmatlan volt és most is alkalmatlan” a norvég támogatások kezelésére? Hogy szabálytalanul ítélt oda pénzeket civil szervezeteknek? Miként lehetséges, hogy egy minden vád alól jogszerűen felmentett alapítványról a kormányt képviselő miniszter különvéleményt fogalmaz meg? Úgy látszik, hogy Lázár János nemhogy a hazai törvények felett állónak képzeli magát, de még azt a jogot is fenntartja, hogy a norvégok nevében ítélkezzen – ugyanis azt mondja: az Ökotárs „visszaélt a norvégok bizalmával.” Amivel csak az a probléma, hogy a norvég kormány mindvégig legteljesebb bizalmáról biztosította az alapítványt, és csak akkor állapodott meg a magyar féllel, miután a hatóságok rehabilitálták az Ökotárs munkáját.
Amikor Lázár mindennek tudatában nagy garral kijelenti: „a magyar kormány ragaszkodik ahhoz, hogy nála legyen a marsallbot”, akkor feleslegesen és kártékonyan hepciáskodik a több mint nagyvonalúan viselkedő norvég kormánnyal – csak azért, hogy leplezze az ügyben elszenvedett személyes vereségét. Azt a tényt, hogy alaptalanul, egy politikai hecckampány szolgálatában próbálta meghurcolni a civileket. Amikor aztán ennek a machinációnak nemcsak a világsajtóban, hanem a meghatározó nemzetközi színtereken is rendkívül rossz visszhangja lett, a rezsim kénytelen volt belátni, hogy saját jól felfogott érdekében mégsem követheti Putyin civilellenes politikai gyakorlatát, és bár kelletlenül, de keresni kezdte a helyzet konszolidálásának lehetőségét. Ám úgy tűnik, a korábbi botránykeltésben mindvégig hangadó Lázár személyes hiúsága nem engedi meg, hogy csendben kihátráljon az ügyből. Akkor is keménykedik, amikor a meccset már lefújták.
Vajon használ-e a kormánynak, mi több, Magyarországnak, hogy a hivatalos miniszterelnökségi tájékoztató mindinkább a kancelláriát vezető miniszter vehemens durcáskodásainak, modortalan, presztizsféltő önvédelmi csatározásainak színterévé válik? A kérdés költői – nem kétséges, hogy amilyen visszatetsző ez a hivalkodó arrogancia, legalább annyira kártékony is. Az immár intézményesített felelőtlen miniszteri feleselés olyan ügyeket sem enged nyugvópontra jutni, amelyekre pedig éppen a kormány érdeke volna fátylat borítani.
