Bocsánatos bűneim közé tartozik, hogy szeretem az operettet. Gyermekkori maradvány. Pontosabbon: a kellemes dallamosat, például olyanokat, melyeket Kálmán Imre a Csárdáskirálynőnek írt. Odakapcsoltam a csatornára, s most röviden elmondom, mit láttam. Hogy az operettből néhány szép részletet is mutattak - ez rendben, de.. De kezdődött aszal, hogy kijött a színpadra az igazgató és üdvözölte a kedves vendégeket, pontosabban: a páholyban ülő "királyi házaspárt”, Orbán Viktort és feleségét, valamint a köréjük befészkelt kormánytagokat. Mintha csak focimeccsen lennénk. Enyhített a dolgon, hogy üdvözölte a földszinti első sorban ülő idősebb színészeket, akik valamikor játszottak a Csárdáskirálynőben.
Az említett szép részletek között színpadra jött a két narrátor, akik megmondták a hogyésmintet. Meg is fordíthatom: két narrátor között néha zenét hallgatott a nagyérdemű. Egyszer menet közben, úgy a darab felénél a tévében megjelent valami stáblista-féle: Jó, hogy nem kapcsoltam le, mert az előadás folytatódott és már majd a végén jártak, amikor honnan-honnan nem ott termett Bodrogi Gyula, akit különösen szeretek, de nem értem, hogyan került oda, és egy nála kétszer nagyobb telt hölggyel elénekeltek egy dalt. Ezután többet Bodrogit nem láttam. Finálé következett finálé után. Néző legyen a talpán (a fenekén), aki megmondja, hogy ez már az igazi-e? Ami a dolog javára írható: nem mutogatták Orbánt, a másik, hogy a - talán harmadik finálé - már valóban az volt, aminek nevezték.
Majd elfelejtettem az apropót: száz éve született maga a darab a Csárdáskirálynő. Igaz, akkor még Királynénak nevezték. Ennyivel is műveltebb lettem.
