Manapság nem ritkaság, hogy akit barátunknak, szövetségesünknek vélünk, váratlanul kést ránt, és a hátunkba döfi. Minél jobban fájjon, ez a vágy vezérli mozdulatát. Hány, de hány ilyen orvtámadást tapasztalunk például a közéletben! Aki érzékeli a veszélyt, inkább elmenekül, más visszaszúr, és az események tétova szemlélője döbbenettel mereng, hogyan gyűlölhetik egymást ennyire. Hiszen tegnap hűséges barátnak véltük őket. Egymás vállát ropogtatták. Lehet, hogy már akkor is kezükben rejtegették a vészt hozó kést?
A hűség. Manapság sokszor felvetődik a kérdés: kihez vagyunk hűségesek, vagy inkább mihez. A tapasztalat azt mutatja, a baráti hűséget át meg átszínezik az önérdekek. Nem kölcsönös érzés, változik attól függően, kapunk-e érte valamit. A barátságok persze kihűlhetnek, elég csak Babits és Kosztolányi egymáshoz fűződő kapcsolatának megváltozását idézni, ám elhidegülésüket nem önérdek, hanem inkább jellemük és ízlésük különbözősége okozta. Ma azonban nem elhidegülés, sokkal inkább radikális szakítás vet véget két ember hűségre alapozott kapcsolatának. (Nem a megszegett házastársi hűségre gondolok, bár ezt is korjelenségnek nevezhetjük.) Különösen nagy figyelmet kap, amikor az érdeklődés fényében álló korábbi szövetségesek egyike lábbal tiporja a korábbi hűséget, s a másik gyorsan visszavág. Az a hiba, hogy kettejük küzdelmének gyakran sokan isszák meg a levét, s lesznek harcuk kárvallottjai.
Az is természetes, hogy a hűtlenség „nagyban” is tetten érhető, sőt megszokott. Fegyvertárs szövetséges államok látványosan szakítanak egymással, Nyugatról Keletre fordulnak, s természetesen indokaik megcáfolhatatlanok. Aztán megint változik a kép, s szemünk láttára változik a világ, s lesz a nagyhatalmak játékszere, s e „játék” nyomán átrajzolódik a világ térképe.
Ferenczi László, a közelmúltban elhunyt író-irodalomtörténész nem váltogatta ízlését, példáját mutatta a múlthoz való hűségnek. Nem írta át a múltat, noha ma gyakorlat, hogy ami nem tetszik, nem elképzeléseink szerint való, az – nincs, kitöröljük a nemzet emlékezetéből. Ha végiglapozzuk a Találkozások és tapasztalatok című posztumusz megjelent vékony esszékötetét, nyilvánvalóvá válik, hogy nem mindegyik szereplő az esszéírójának szíve választottja, de képes el- és befogadni minden értéket, nem válogat közöttük, nem emeli ki az egyiket a másik rovására. Akik ezt teszik, talán észre sem veszik, hogy a magyarságot szegényítik. Furcsa és megmagyarázhatatlan, amint azok, akiknek hűségesnek kellene lenniük művészekhez, irányzatokhoz, könnyedén lemondanak róluk.
És ha már a hűségnél tartunk, talán elgondolkodtató, hogy némelyik vezető mennyire sajátosan értelmezi ennek megvalósítását. Rendszabályoznak, intézkednek, tiltásokat és szabályokat fogalmaznak, s közben teljesen elidegenednek azoktól, akiket sokkal inkább szolgálniuk kellene, s érdekeiket rendületlenül képviselve teljesítenék megbízatásukat. Rengeteget olvasunk, hallunk az egészségügy, oktatásügy „rendbetételéről”, arról azonban ritkábban, hogy az illetékes kiállna az egészségügy, oktatásügy nehéz sorsú munkatársaiért. Fölfelé tetteikkel bizonyítják hűségüket, pedig inkább lefelé kellene. Lám, Ferenczi László temetéséről is annak az intézménynek a vezetője hiányzott, ahol az elhunyt sok évig dolgozott…
