A késő őszben is zöldellő mezők mellett fehér falú házak csoportja. A takaros házikók belül is üdítő látványt nyújtanak – letisztult formák, tágas terek, üvegtáblás folyosók, amelyeket szabadon átjár a fény.
Napjainkban már szakmai elvárás, hogy egy szociális intézmény pavilonrendszerben épüljön fel, de amikor 35 évvel ezelőtt a csömöri terv megfogant, az ésszerűség volt a döntő tényező. Mivel nem tudhatták, hogyan csordogál majd a pénz, mindig csak addig nyújtózkodtak, amíg a takarójuk ért. Először a foglalkoztatás körét bővítették, hogy a gondozottak képességeiknek és kedvüknek megfelelően válogathassanak a munkák közül. Kezdettől ragaszkodtak a minőséghez – legyen szó díszgyertyáról vagy a varroda termékeiről – mert a megrendelő nem lehet tekintettel arra, hogy a munkavégző sérült.
Az első lakóotthon az ezredfordulón készült el, az utolsót 2007-ben adták át. Az Összefogás mára hatszáznál több gondozottjával a legnagyobb ilyen típusú alapítványi intézmény hazánkban. Háromszáz sérültet helyben foglalkoztatnak, a többieket tizenkét vidéki telephelyükön. Pár évvel ezelőtt jártam itt, s már akkor úgy éreztem: sokakat beutalnék ide toleranciát tanulni. Most pedig azért jöttem, mert hallottam a segélykiáltásukat a híradóban.
Szeretetet kapunk és adunk
Szekeres Erzsébet. FOTÓK: LÁSZLÓ PÉTER ISTVÁN
–Tibor fiam súlyosan halmozottan fogyatékosnak született. Azt mondták az orvosok, ötéves kora körül meghal. Amikor hatéves lett, aztán hét, elkezdtem gondolkozni, vajon milyen élet vár rá? – kezdi Szekeres Erzsébet, az Összefogás megálmodója és vezetője. – Végigjártam az országban azokat a helyeket, ahol ilyen gyerekekkel és felnőttekkel foglalkoztak, és nagyon nem tetszett, amit láttam. Az ország peremére szorított, hatalmas, tömegközlekedéssel megközelíthetetlen állami intézményekben katasztrofális állapotok uralkodtak. 1982-ben elmentem Ausztriába, s az ott szerzett tapasztalatok alapján kezdtünk dolgozni. Az elején azt hittem, lesz tíz nehéz évem, ehelyett lett harmincöt nehéz évem, és most is rezeg a léc. Az alapítványi létesítményekben a normatíva 820 ezer forint fejenként, évente. Az államiakban 1 millió 200 ezer, az egyháziakban 1 millió 400 ezer. Az összeg évek óta nem változik, az árak pedig emelkednek. Ha megkapnánk legalább az állami normatívát, nyugodtan élhetnénk, megőrizve a korábbi színvonalat. Állandóan pályázunk külföldre is, de az onnan befolyó pénzek csak beruházásra fordíthatók. Időnként nagy gyűjtőkampányokat szervezünk, most is volt egy, de az ilyesmi csak 3-4 évente működik. Özönlenek hozzánk az önkéntesek Bolíviától Japánig, viszik a hírünket mindenfelé, itthon meg egyre inkább úgy tűnik, mintha nem kellenénk.
Kati, Zsófi és a többiek
A hosszú asztalon felcímkézett celofánzacskókban fajtánként szétválogatott, fölfűzött gyöngyök a szivárvány minden színében. Van köztük kicsi és nagy, hosszúkás, ovális, gömbölyű. Ebben a műhelyben dolgozik Erzsébet fia is. Tibor a veleszületett fogyatékosság mellett enyhén autista, súlyos csontritkulása miatt pár éve összeroppant az összes gerinccsigolyája. Néha olyan fájdalmai vannak, hogy falba veri a fejét. De ha jókedvű, úgy csókol kezet a csinos, szőke Barbarának, akár egy igazi úr.
Terbócsné, Hajdu Barbara a Halak jegyében született. Mint mondja, a Halak a művészetben vagy a segítő munkában tudnak kiteljesedni – ő már nyolcévesen nővérke akart lenni. Először egy állami gondozottak számára fenntartott csecsemőotthonban helyezkedett el. Két gyermeke született, a gyes alatt elvégezte a szociális munkás szakot előbb főiskolán, majd egyetemen. Utána kilenc évig egy idősotthonban dolgozott, nyolc éve az itteni lakóotthonok és az ötven bejárónak munkát adó nappali foglalkoztató vezetője. Az Összefogás a környék legnagyobb munkaadója, de Barbara állítja: aki itt dolgozik, nem ezért dolgozik itt.
– A benti légkörhöz viszonyítva a kinti világ rideg, sivár. Ezzel szemben a sérültek hihetetlen szeretetet adnak, és mindenki másnál elfogadóbbak egymással illetve a környezetükkel szemben – mondja.
Az Összefogás védőszárnyai alatt 111 ember él. Egy-egy házban nyolcan laknak, az önálló lakrészekhez saját fürdőszoba tartozik, és mindegyik házban egy segítő teljesít huszonnégy órás szolgálatot. Sehol egy porszem, a kőpadlóról enni lehetne, az ajtókon szolid réztáblácskák a nevekkel. Nem tudom, vajon a szép környezet fontos-e a gondozottaknak, de a családtagoknak biztosan az. Például annak a szír orvos apukának, aki látogatóba jött régóta itt élő fiához. De fontos lehet Jandó Jenőnek is, a világhírű zongoraművésznek. Lányát, Zsófit éppen otthon találjuk a segítő és egy tüneményes kutya társaságában. Zsófi harmincnyolc éves, agyi oxigénhiánnyal született, sokáig a szüleivel élt, tíz éve költözött ide. Látszik, hogy zenészcsaládból származik – édesanyja operaénekes. Egy szót sem szól, de zárt szájjal, merev arccal hibátlanul elénekli A csitári hegyek alatt című népdalt, majd az előtérben lévő zongorán eljátszik egy Liszt etűdöt. Szülei hétvégén hazaviszik, ilyenkor „nőcis” programot bonyolít le: fodrászhoz, kozmetikushoz megy a mamával. Zsófi az otthonon belül és kívül zajló szabadidős programok lelkes résztvevője. Gyakran elballag a fitneszbe is, ahol egyebek mellett gyógytorna, masszázs, mágnes terápia van, és gondozottak, munkatársak egyaránt használhatják.
Termékbemutató. FOTÓ: LÁSZLÓ PÉTER ISTVÁN
Ha valaki azt hiszi, hogy a fogyatékosok nem vágynak társra, az nagyon téved. Csömörön ehhez is segítséget kapnak: együtt élhetnek, sőt – bizonyos feltételekkel – gyereket vállalhatnak.
– Ha ezt tervezik, előzetesen többször átbeszéljük a dolgokat. Elvisszük őket genetikai vizsgálatra, s a baba világra jötte után sem maradnak magukra, mert a gyerekvállalás a mi hosszútávú felelősségünk is – jegyzi meg Barbara. Hozzáteszi: az első itt született gyerekek már kamaszok, és valamennyien egészségesek. Jelenleg három bölcsisük, két óvodásuk van, és egy 12 éves kislány.
Az egyik bölcsis édesanyja siket. Kati feltűnően csinos nő, többször lakott itt – mindig elment, mindig visszajött. Legutóbbi külföldi munkájából terhesen tért haza. Barbara azt meséli: kicsit félt, amikor Kati megkérdezte, így is visszafogadják-e? Mert mi lesz, ha megint összecsomagol és a gyerekkel együtt eltűnik? De kellemesen csalódtak benne, mert azóta nem kell neki se pasi, se csavargás – a gyerek az első. A kis Teodor januárban lesz hároméves, már beszél és jelel.
Járókerettel az oltár elé
Viki harmincegy éves. Enyhén értelmi fogyatékos, s egy húsz hónapos kislány anyukája.
– Viki anyja korán meghalt. Az apja nagyon ivott és Mihály, Viki párja együtt ivott vele. A papa halála után a bank dobraverte a házat, a fiatalok utcára kerültek. Feltörtek egy pincét, ott húzták meg magukat, de a tulaj rájuk hívta a rendőrséget. Viki akkor már terhes volt, a családsegítő hívott minket, hogy segítsünk, különben elveszik tőlük a babát. Ez karácsony előtt történt, és okozott némi felfordulást, mert át kellett költöztetni másokat, hogy helyet csináljunk nekik. De mire január elején megérkeztek, készen állt a frissen tatarozott lakrész, babaággyal, ahogy kell – foglalja össze az előzményeket Barbara. – A nagy csata akkor következett, amikor rádöbbentünk, hogy Mihály nem csupán iszogat, hanem masszív alkoholista – folytatja. – A több fordulós rábeszélés nem használt, ekkor megzsaroltam: ha nem áll le, Viki és a gyerek anyaotthonba kerül, ő pedig mehet vissza a híd alá. Ez hatott. Mihály tíz hónapot töltött egy bentlakásos intézetben, s egy éve tiszta.
Viki gyerektestbe zárt felnőtt nő, csorba fogú mosolyát vöröses hajzuhatag koronázza. – Nem vettük észre, hogy babát várok. Szédültem, hányingerem volt, de vashiányom van, azt hittem, attól. Mire kiderült, már két hónapos volt. Nem készültünk rá, de most nagyon jó. Mindenem a kicsi, Misi leszakadt az italról, más lett az életünk. Misi a szerelőműhelyben dolgozik, ha jobb munkát talál odakint, talán elmegyünk innen. Még nem tudjuk mi lesz, majd a jövő gondolkozik helyettünk.
Ül a kerekes székben Simon Beatrix, és vígan fújja a füstöt a kapu előtt. Élvezi a napsütést, és az otthon közmacskájával barátkozik. Neki is van cicája, a párjával „nevelik” gyerek helyett. Talpraesett, derűs teremtés. Imád csavarogni a városban, alacsonypadlós busszal elmegy bámészkodni például az Árkádba. Oxigénhiányosan született, Little-kóros, tud egy kicsit járni, de székkel könnyebben mozog.
– Hamar fel kellett nőnöm. Hétévesen a Pető Intézetbe kerültem, csak hétvégenként mehettem haza. Tizenöt voltam, amikor anyu meghalt, akkortól intézetről intézetre vándoroltam. Nem könnyű sors, de valamiért így történt. Talán, hogy tanuljak, erősödjek… Apámat és a nővéremet anyu halálakor ismertem meg. Nincs velük kapcsolatom, nem kíváncsiak rám. Ezen nehezen, de már túltettem magamat. Megszoktam, meg kellett szoknom.
Bea két szakaszra osztja az életét: Csömör előtt és Csömör után. Csömör előtt hosszú ideig egy idősotthonban élt, rettenetesen utálta. Ismerte Csömört, őt is ismerték itt, elintézte, hogy átjöhessen. Nem ismer olyan intézményt, ahol ennél szabadabban lehetne élni, mondja. Két és fél éve a párjával lakik. „Sándor is tolószékes, SM-beteg. Mindent meg tud csinálni, csak lassan. Takarítani ő szokott, ügyesebb mint egy nő. Jó fej, humora is van, ősz halántékú, és én szeretem az idősebb pasikat. A bontóműhelyben dolgozik, műszaki cikkeket szednek szét és raknak össze, testhezálló munka ez neki” – mutatja be választottját. A kérdésre, hogy terveznek-e esküvőt, így válaszol: – Még nem, majd egyszer, talán. Szeretném magam látni menyasszonyi ruhában. Boldog lennék, járókerettel mennék az oltár elé. Intézetben nőttem fel, kicsit vágyom arra, hogy önállóan élhessek. Jó lenne megismerni, milyen a világ? De látom, hogy az emberek rohannak, nem figyelnek egymásra, és gondolni kell arra is, hogy mindketten segítségre szorulunk, úgyhogy azt hiszem, a nagy önállóság csak vágy marad. Legyökereztünk, idetartozunk. Nagyon nagy érvágás volna, ha ez a hely megszűnne. Hová lehetnénk akkor?
Szekeres Erzsébet szerint krízisben rutinosak, több évtizede erről szól az életük. Régebben határozatlan időre kötöttek velük szerződést foglalkoztatásra és bentlakásra, aztán három évre, egy évre, pillanatnyilag fél évnél tartanak. November van, és fogalmuk sincs, januártól milyen feltételekkel tudnak majd dolgozni. Erzsébet két éve öregségi nyugdíjas, de nem lát rá esélyt, hogy ténylegesen az legyen. Ha a finanszírozás normális, folyamatos lenne, átadhatná a stafétabotot, hiszen kiváló a csapata. De veszély helyzetben nem hagyja el a közösséget.