Már nem sokan vannak olyanok, akik ezt a rendkívüli asszonyt élőben láthatták-hallhatták, netán közvetlenül ismerhették. Ketten - a magyar baloldali értelmiség doajenje, dr. Vitányi Iván, valamint az egykori jeles kisgazda honatya, Prof. dr. Horváth János, a szobor leleplezője, még ezen élő kevesek közé tartoznak.
A nincstelenek szószólója
A szoboravatáskor, a manapság oly sokak által emlegetett gyermekszegénység, gyermekéhezés megszüntetését célzó kezdeményezések jutottak eszembe, s ezek kapcsán is Kéthly tíz-egynéhány évvel ezelőtt hallott véleménye, amelyet a parlamentben akkoriban tartott Gyermekbarát-emlékünnepélyen Vitányi Iván idézett fel: „Adományokkal csak ideig-óráig édesíthetjük meg a gyermekek életét, igazságos társadalomra van szükség, ahol a legelesettebb gyermekek is méltó körülmények között tudnak felnőni.” A harcos, szociáldemokrata képviselőnő a Horthy-rendszer parlamentjeiben mindvégig a szegény, nincstelen magyar munkások gyermekeinek első számú szószólója volt, első számú vezetője a Magyarországi Munkások Gyermekbarát Egyesületének.
Meggyőződéssel hirdette már a 20-as évek elején, hogy a gyermeknek tanulniuk kell, a kultúrára, az életre kell felkészülniük, a háborúra való készülődés rettenetes kiadásait nem fegyverkezésre, sokkal inkább a belső rend megóvására, népjóléti, gyermekvédelmi, népoktatási intézményekre kellett volna fordítani. Pacifistaként minden fórumon szóvá tette: "Miért kell nekünk a mi nagy királyainknak, a mi történelmünk nagy embereinek életéből folyton csak azt tanítani és hangsúlyozni, hogy hány háborút viselt, hány foglyot ejtett? Szent Istvánnak, Mátyás királynak és a többinek életében és működésében talán nem voltak olyan dolgok, amelyek kultúránknak örök büszkeségei, amelyeket tanítani kellene? Azonban az elemi iskolát végzetteknek legnagyobb része erről nem tud, vagy csak nagyon felületesen. Miért kell az oktatásban a háborúkra és újból a háborúkra fektetni a fősúlyt? Tanítsuk a gyermeket a más nemzetek megbecsülésére, tanítsuk arra, hogy a más nemzetek fia sem másodrendű ember."
Kéthly közéleti-politikai pályafutása nem véletlenül a társadalmi igazságtalanságok ellen fellépő, a jogokért küzdő szakszervezeti, illetve baloldali-politikai közösségekben vette kezdetét. Születésének pillanatától fogva saját bőrén érezte a munkásréteg rendkívül nehéz megélhetéseinek terhét. Kilenc gyermekes munkáscsalád lányaként nem sok esélyét látta a kiemelkedésnek. Egymás után születő testvéreinek gondozásából, valamint dolgozó szüleinek mindennapi kenyérért vívott erőfeszítéseiből is már alig tizenöt évesen ki kellett vennie a részét. Fizikai munkát vállalt, s mindezek mellett szorgalommal, akarattal végezte el az esti iskolákat. Gép- és gyorsírást, könyvelést tanult.
Fiatalon, 1917-ben, Kassán vált a szociáldemokrata párt tagjává, majd egy év múlva, amikor Budapesten a polgári magántisztviselők szakszervezetének központjában kapott állást, a VIII. kerületi MSZDP-szervezethez csatlakozott. Igazából ott adtak először kezébe komolyabb marxista-szocialista irodalmat, s ott kezdett személyes barátságokat kötni számos, jeles politikai személyiséggel, köztük Jászi Oszkárral. Ekkoriban még szociális, karitatív feladatoknál segédkezett, a szegényeket érintő egészségügyi, oktatási témák érdekelték.
A zsidók védelmében
Az 1919-es Tanácsköztársaság karhatalmi brutalitásai, majd a fehérterror kegyetlenkedései mélyen megrázták. Értetlenül fogadta a magyar nőmozgalom vezetőinek meggyilkolását, sokuk emigrációba üldözését. Végül ez késztette arra, hogy cselekedjék. Tisztségeket vállal a szociáldemokrata párt vezetőségében, a Központi Nőszervező Bizottságban, a Magyarországi Magántisztviselők Szövetségében és a már említett Gyermekbarátok szervezetében.
1922-től már parlamenti képviselő, s ezt a tisztét egészen 1948-ig megőrizte. Nemcsak éles szavával, hanem tollával is szolgálta az igazságosság ügyét. Számos cikkben, memorandumban fejtette ki véleményeit, ő szerkesztette a Nőmunkás című lapot is, amely szociális nézeteinek fóruma lett. Óriási energia munkált benne; megismerte Budapest legszegényebb kerületeit, járta az országot.
A jeles történész, Strassenreiter Erzsébet írja: „Agitációs, szervező-mozgalmi útjain, választóival való találkozásain Kéthly Anna nap mint nap szembesült a dolgozók nyomorával, jogfosztottságának és kiszolgáltatottságának számos konkrétumával. A parlamentben a szocialistákat körülvevő megvetés, gyűlölet, lenézés légkörében tevékenykedett. Saját bőrén érezte az úri Magyarország konzervatív állapotainak, társadalmi ellentmondásainak és visszásságainak lázító, káros következményeit. Nem véletlen, hogy szinte minden beszédében e viszonyok ellen emelte fel szavát, a fennálló rendszer megszüntetésének szükségességére mutatott rá. A képviselőház hosszú ideig egyetlen nő tagjaként bátran bírálta a monopoltőkések, a földbirtokos arisztokraták és az őket kiszolgáló kormányok revansista, népellenes, antiszemita, militarista politikáját. Különösen élesen fogalmazott a világgazdasági válság és a fasizálódás éveiben. Logikusan felépített és gazdagon dokumentált beszédeiben visszatérően hangoztatta, hogy a dolgozók számára a felemelkedést, az anyagi és szociális boldogulást csakis a mélyreható társadalmi változások, a szocializmus biztosíthatja…”
Antifasiszta volt, a II. világháború éveiben bátran kiállt a megalázott zsidóságért. „…ha a kutyát meg akarják verni, botot mindig találnak hozzá. A zsidó mint történelmi bűnbak nem először szerepel az ilyen megoldási módszerek között. Gazdasági bajok esetén mindig megtalálták őket... Miért van antiszemitizmus, mikor van antiszemitizmus? Akkor, ha a kornak vagy a kormányzatnak nincs ereje, ha a kor, vagy a kormányzat tehetetlen, vagy makacs, a felmerült szükségletekkel szemben." - mondta Kéthly parlamenti beszédében a második zsidótörvény ellen (1939. március 10.).
Egy szál virág...
Hitt a náci-fasizmus eltipratásában, a többpárti magyar demokrácia megteremtésében. E szellemben adta nevét Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Varga Béla, Sulyok Dezső, Peyer Károly, Szakasits Árpád mellett a demokratikus összefogáshoz.
A háború utáni újjáéledés reménységgel töltötte el; a T. Ház alelnöki tisztségét is betölthette, s főszerepet vállalt a nemzetközi kapcsolatok erősítésében. Az építkező munka azonban nem lehetett felhőtlen, egyre hangosabban adott hangot aggodalmainak, a kommunista párt szocdem ellenességének, a diktatórikus törekvéseknek. Nem értett egyet az egyesüléssel, ezért még a pártból is kizáratták. üldözték, letartóztatták, törvénysértő perbe fogták, elkobozták mindenét, életfogytiglani ítélet várt rá. Öt évnyi szenvedés után – nemzetközi nyomásra szabadlábra helyezték. Házi őrizetben élte meg az 1956-os forradalom kitörését. Újjászervezője és vezetője a szociáldemokrata pártnak, vállalja Nagy Imre kormányának államminiszterségét, részt vesz a Szocialista Internacionálé bécsi ülésén; s november 4-én, amikor már készült hazautazni, Sopronnál értesül a szovjet intervencióról. Másnap már New Yorban, az ENSZ-nél próbált mentőakciót indítani, mozgósítani a világközvéleményt. Haláláig – 1976. szeptember 7-ig – szinte minden napját a szülőhaza sorsa, jövője foglalkoztatta.
Földi maradványai 25 esztendővel ezelőtt kerülhettek csak haza és kaphattak méltó helyet a rákoskeresztúri Új köztemetőben. Egyszerű, puritán sírkövén mindig találni egy-egy szál friss virágot és lobogó mécsest.
