Elnézést kérek a tisztelt olvasótól, ha túl személyes lesz a mondanivalóm.
Fölháborodás annyira nem ragadott el, mint most, amikor olvastam a hírt, hogy Kövér László egyáltalán oda merészkedett Kéthly Anna szobrához, és vette a bátorságot, hogy akár egyetlen mondatban is kiejtse a szociáldemokrata mozgalom egyik szentjének a nevét. Aligha tévedek, ha azt vélem, ebben a merényletben személyes része volt Orbán Viktornak is, mulathattak magukban, na, most nézzetek ide. Ezért érzem úgy, meg kell szólalnom.
Ha nincs ez a Kéthly-epizód, akkor is viszketett már a tollam, amikor a minap Lázár János szokott heti fejtágítóján, mintegy „csöndesítési” gesztussal az egyik kérdésre válaszolva azt felelte: az egykori horthysta miniszterek szobor rehabilitálási programjában nem tervezik háborús bűnösök emlékeinek a föltámasztását is. Egyrészt nem hittem el ennek az eleve pukkasztási szándékból elhangzott mondatnak az őszinteségét, hiszen Horthyék „szentségének” föltámasztása, a Vár-negyed politikai rehabilitálása önmagáért beszél, másfelől az a történelemszemlélet, amely Orbánék múlt szépítését jellemzi, ellentmond minden ilyen állításnak.
Megint „személyeskedem”, szubjektív emlékeimhez fordulok, amikor föltámasztom ifjúságom egy szakaszát. Nem érdem, tény, hogy a két háború között egy ideig édesapám testvér öccse a nyomdász szakszervezet főtitkára volt, a nyilas testvérek meg is gyilkolták, így családi hagyományomnak része volt a szociáldemokrácia. Kezdődő eszmélésem egyik legszebb epizódja volt, amikor szinte még kölyökként beléptem a híres Conti utca 4-be, a Népszava székházába, igaz, csak a házba, mert az oda telepített Kossuth Népe gyakornoka lettem. De olyan mesterek által irányítva, mint Hárs Laci bácsi, Rejtő Laci bácsi, a legendás sport újságíró, és Pikay Pista, akiről pontosan nem tudom már, még a háború előttről öröklődött-e vagy fiatalabb korosztály volt-e? Viszont azért delegálták őket főnökeinkként, hogy a Kossuth Népe is tovább vigye az eredeti Népszava szellemiségét. Azét a redakcióét, amely rendszeresen helyet adott Kéthly Anna bölcs írásainak.
Megint személyes ügy, de feleségemmel a SZIM-ben, a szocdem ifjúsági mozgalomban ismerkedtem meg, így lettem része egy patinás szociáldemokrata családnak. Anyósom, született Kunfi Piroska a legendás Kunfi Zsigmond unokahúga, maga is mozgalmi „emlék”. A fölszabadulás után barátnőjeként rendszeres vendégünk volt Mónus Illésné, Koronya Jolán, a Népszava meggyilkolt főszerkesztőjének özvegye. Mesélt, de nem is kellett mesélni még Kéthly Annáról, aki élt még, de ocsmány rágalomhadjárat tárgya volt. Mint „jobboldali szocdemet”, elsősorban kommunisták buzgólkodtak besározni őt, azonban szégyenszemre részt kértek ebből azok is, akik olcsó előnyök reményében igyekeztek Rákosihoz dörgölőzni. Igaz, ők is megkapták jutalmukat, hosszabb-rövidebb börtön években. Jolán néni, anyósom oldalán mesélt szakadatlanul áldozat férjéről, Mónus Illésről, aki e mesék révén is legendáim egyik hőse lett, az a szociáldemokrata lapszerkesztő, aki mindig is a Horthy rendszer nagy üldözöttje volt. Közvetlen élményeim lettek így azok az évek, és bár csak éppen eszméltem ugyan, megdöbbentett mégis ez a „jobboldali szocdem” rágalom, valójában kommunista találmány. De nem baj, megedződtem, jóllehet különös érdemeim nem voltak, de ennek is köszönhettem, hogy 1956. október 23-án habozás nélkül tudtam, hol a helyem.
Erre most, évtizedekkel később jön ez a nyüzsgő politikus, pártvezér, aki nem is gondolja végig, miket hord össze. Arra politikailag nem elég érett és fölvilágosult, hogy utólag is észbe kapjon, azzal, hogy a bizonyos értelemben poszthorthysta eretnekek jegyében és szellemében ő - ők - vegyék a bátorságot Kéthly Anna dicsőítésére, közvetve föltámasztják a kommunista rágalmat, miszerint a magyar munkásmozgalom nagyasszonya mintegy együttműködője volt az ellenforradalmi rezsimnek. Ha ők, a Fidesz mondja ezt, a szándékuk ocsmány, befeketíteni a magyar demokratikus múlt egyik legszebb hagyományát. Egyáltalán, hogyan juthat eszükbe, hogy megpróbálják maguknak kikaparítani a távoli múltból Kéthly Anna nevét, és ráadásul azt állítani a szobor elé, aki még e gárdából is erre a legméltatlanabbak egyike. A szándék ocsmánysága szinte szóra se érdemes.
Sok minden zsiványságot követnek el, de úgy látszik merészségüknek határa nincs. Ezért éreztem úgy, hogy a mai Népszavánál nincs is más lap, amely jogosabban fejezhetné ki megdöbbenését, mi több fölháborodását e merénylet fölött. Tudom, lesznek még förtelmesebb kísérletek is, olyan erő áll sajnos éppen most az ország kormánya élén, amely nem riad vissza semmitől. Számíthatunk ocsmányabb gesztusokra is. És ez az oka annak, hogy pontosan mi, nem hallgathatunk.
Becsületünkbe próbáltak belegázolni.