Öt óra felé már tök sötét van, s ez így is lesz egy ideig, legalábbis míg novemberre december jő, hogy aztán a télfordulót követően napról napra lecsippenthessünk egy-egy darabkát az éj apránként zsugorodó sötétjéből. Különösen így van ez, mihelyt magunk mögött hagyjuk a városok egymásba fonódó reklámorgiáját és led lámpái övezte ösvényeit. Falun, ahol élek, ilyentájt már csak az ablakok lehúzott redői mögött szűrődik ki némi fény, hogy néhány plusz kilowattal honorálja a vérszegényen pislákoló utcai lámpák sápadt igyekezetét.
Életem párját az utcán érte a setét. A kutyaugatást – akárha állomások mentén a vonatfüttyöt és a zakatolást – füle már nem „jegyezte”, mint ahogy saját, levakarhatatlan árnyékáról sem vett tudomást, hiába is loholt előtte. Jól elvoltak ők édes kettesben, a ki-kinyújtózkodó „hűséges útitárs”, meg az asszony. Együtt baktattak majdnem hazáig, míg hirtelenjében egy ismeretlen árny tolakodott közéjük, maga mögé utasítva semmiből előbukkanó gazdáját.
Nejem kis híján frászt kapott, s csupán azért nem vágta retiküljét reflexszerűen vélt „támadója” felé, mert mint törvénytisztelő állampolgár, elébb szép sorjában számba vette az arányos védekezés valamennyi lehetséges módozatait, bízva abban, hogy a „meccs végén” kiegyezhetnek döntetlenben.
Jól tette! Ugyanis a setétből előbukkanó „támadótól” mi sem állt távolabb, mint az erőszak. Éppen ellenkezőleg! Szabad délutánját és estéjét arra tette fel, hogy mentse az embereket. Ahol csak éri! Az utcán, a bolt előtt, a házak kapujában. Ha netán, épp’ ott törne rájuk a migránsok serege - meg az Iszlám Állam. Így együtt!
Ezért aztán míg ide eszi őket a penész, szélsebesen aláíratja mindenkivel, hogy nem kérünk belőlük, ezek a kurafiak a lábukat se merészeljék betenni a portánkra!
- Nos, akkor aláírja végre? – türelmetlenkedett az embermentő, nejem elképedt tekintetét már-már hazaárulásnak vélve.
- Ezek a szerencsétlen migránsok pont azok elől menekülnek, akiktől maga meg akar védeni! – próbálkozott életem párja némi észérvvel és a logika mindent elsöprő erejébe vetett töretlen optimizmussal fűszerezni a meglehetősen egyoldalúra sikeredett diskurzust.
- Maga a migránsok pártján áll! – csapta be amaz dühösen az aláíróívekkel telepakolt dossziéját, s még akkor is egyfolytában a fejét csóválta, mikor már a szomszédos porta ajtajában toporgott.
- A migránsok pártján állok! Mintha hallottam volna ezt már Valakitől… - tűnődött el néhány pillanatra a nejem, miközben a kvótabiztos lassacskán beleveszett a délután korai sötétjébe.
- Hiszen egyetlen megveszekedett külföldi sem tette még be a lábát a faluba! – értetlenkedett még akkor is, mikor hazaért. – Akkor meg mi a búbánattól félnek?
Az ismeretlenektől. Akiktől nekünk kutyakötelességünk félni! Mert elveszik a munkánkat, dolgozni meg még úgyse akarnak, bezzeg fogorvosra van pénzük, no meg a drága robbanómellényekre, s mindennek tetejében még szemetelnek is…
Nos, az ilyen megátalkodottaktól akar megvédeni a mi szeretett végvári kapitányunk.
- Érted már? Na, ugye!