A drámai kivándorlási adatok mögött nem feltétlenül csak és kizárólag anyagi okok állnak. Az orvosok például valóban nemcsak többet, hanem sokkal többet keresnek, ha Angliában, Németországban, Ausztriában vagy Svédországban helyezkednek el, mint itthon, de nem csak ezért vállalnak máshol munkát. Nincsenek erre vonatkozólag reprezentatív felmérések (közbevetőleg: csakugyan, miért nincsenek? Korábban a szociológiai vizsgálatok a nemzet sorskérdéseire vonatkoztak. Most miért hallgatott el ez a tudományág?) szóval: az ember kénytelen személyes tapasztalataira hagyatkozni. Ezek nem reprezentatívak, de egészen más képet festenek, mint amit az ember első nekifutásra a helyzetről kialakít.
A távozás első oka természetesen a pénz, ezen nem lehet vitatkozni, van olyan orvos, aki most Angliában éppen tízszer annyit keres, mint két éve keresett Magyarországon. De sokakat az is motivál, hogy szerintük ma megalázó itthon orvosnak lenni. A kórházak vezetését nem a versenyből fakadó minőségi kiválasztás határozza meg, mert a verseny mozzanatát, tehát az úgynevezett „több biztosítós modellt” az emlékezetes népszavazás kiütötte a gyógyászati rendszerből, és így a párthűség, az ilyen-olyan főnökökkel való bratyizás, és a színtiszta korrupció (értsd: a hálapénzen való osztozkodás), a hierarchia rendszeréhez való igazodás szabja meg az előrejutást; vagy legalábbis a korábbihoz képest sokkal fontosabbá váltak ezek a szempontok. Ha pedig egy szakmailag, emberileg, vezetői kvalitásait tekintve harmadrendű személy kerül az osztály vagy klinika élére, az féltékenyen elkezdi kiszorítani, lehetetlen helyzetbe hozni a nála tehetségesebbeket. „Rossz ma jó orvosnak lenni Magyarországon” – mondta az egyik ismerősöm.
Amikor a már említett népszavazás zajlott, azt olyan hangos és fenyegető kampány kísérte, hogy a reformpártiak gyakorlatilag meg sem mertek szólalni. Emlékezzünk, az akkori minisztert szórólapokon „gyilkos Ágnesnek” nevezték, a liberálisokról azt kiáltozta a jobboldal szakértője, hogy „el az enyves kezekkel az egészségügytől!”, az embereket a 300 forintos vizitdíjjal heccelték, a legrosszabb rákosista demagógiát vetették be, pedig azt a 300 forintot mindannyian kibírtuk, viszont egy orvos számára ez a pénz esetleg százezer forintos nettó jövedelemnövekedést jelentett. És ha látja az ember, hogy az ország, természetesen erejéhez mérten, de igyekszik jobban honorálni a munkáját, azt egy fontos szempontnak tekinti, ha a távozásról vagy itthon maradásról kell döntenie.
Azok az az orvosok és szakápolók, akik úgy gondolták, hogy igenis jó volna, ha a kórházak versenyeznének a betegekért, hogy ez a verseny minőségjavuláshoz vezethetne, mind a gyógyászat, mind az emberi bánásmód terén, azok nem mertek megszólalni, de hogy milyen sokan voltak, azt mutatja, hogy azóta hányan vándoroltak ki közülük olyan országba, ahol a több biztosítós modell működik.
A lakosságnak most le kellene vonnia azt a következtetést, hogy rosszul döntött. A jobboldali kampány tulajdonképpen arról szólt, hogy akadályozzuk meg a baloldal minden sikeres törekvését, legyen szó akár metróépítésről, akár érettségi reformról, akár az egészségügyről, nehogy a nemzet emlékezetében valami pozitívum tapadjon a baloldali-liberális koalíció kormányzási idejéhez. Az emberek persze ettől függetlenül joggal voltak elégedetlenek, hiszen éppen nem az uniós euró-milliárdok bezúdulásának örömteli, hanem a gazdasági válság idejének kellemetlen napjait éltük, a kormányzat pedig tehetetlenkedett és sodródott, mindezt még tetézte a korrupció: a lakosság tehát változást akart. De most azt kellene látnia, legalábbis fontos részkérdésekben, hogy az akkori döntését korrigálnia kellene.
Volt ilyen helyzet már a magyar történelemben. A 20. század elejének érzéketlen és múltba forduló politikai vezetését bírálva az akkori kivándorlással kapcsolatban például ezt írta Ady Endre: „Elmegy a kútágas, / Marad csak a kútja, / Meg híres Werbőczi / Úri pereputtya.” Erre a helyzetre most nem csak az orvostársadalom reagál kivándorlással. A mérnökök, a tanárok, a szakmunkások is mennek. Megy, aki csak tud.
Ha a magyar választópolgár megelégszik azzal, hogy általános és szükséges modernizáció helyett a gyűlöletkeltést kapja, a kormány által támogatott médiából újra meg újra kifröccsenő antiszemitizmust, romaellenességet, a menekültekkel kapcsolatos gyűlöletkeltést és az ehhez társuló trianonozást és nemzeti öndicséretet, ha arról az Európáról, amely pillanatnyilag éppen soha nem látott mértékben támogatja hazánkat, csak annyi jut eszünkbe, hogy „Brüsszel nekünk ne parancsolgasson”, ha az emberi szabadságjogok megsértését számon kérő nyugati kritikát „Magyarország elleni támadásnak” nevezzük, akkor esélyünk sincs arra, hogy a helyzet érdemben javuljon.
Ez a több tízezer orvos, az a több százezer tetterős és sorsán változtatni képes munkavállaló, akik elmentek, ők a környezetükben hangulat- és véleményformáló személyiségek voltak. Ha most itthon lennének, akkor a választási arányok is egészen másképp alakulhatnának. A helyzet azonban az, hogy ők nincsenek itthon, a kivándorlás pedig gyorsul, egyes adatok szerint a külföldön munkát vállaló magyar állampolgárok száma lassan már elérheti az egymilliót.
