Úgy terjed mint az influenza, és lassan kezdünk immúnisak lenni a "fertőzésre". Védőoltás nincs ellene, maga az állam a bacilusgazda: vannak dolgok, amelyekről még kérdezni sem érdemes, mert nincsenek feleletek, és ne is várjunk válaszokat.
Nem is érdemes feltenni olyan kellemetlen kérdéseket, amelyek a közpénzek elherdálásának gyanús körülményeit firtatják, de ha a hallgatással nem éri be a kíváncsiskodó, mehet perelni. Mire az ügy az igazságszolgáltatás tengeri kígyójának fejétől a farkáig ér, már talán régen nem is aktuális a téma. Hiába kopogtat be valamelyik tévétársaság riportere a közintézményhez, a portánál beljebb nem jut, rendszerint csak annyit üzennek nekik: az illetékesek nem kívánnak a kameránk elé állni. A kormányhoz közel álló valamelyik sajtótermék munkatársát szívesen látják az állítólag nem „nyilvános” tájékoztatón a parlamentben, míg a másikat két lábbal rúgják ki onnan, hogy aztán máskor se engedjék még az épület közelébe sem.
Ez a „fertőzés” már átterjedt a magánszférára is. Tessék megkérdezni, a munkahely után kilincselő állástalanokat, kapnak-e választ a beadott jelentkezésükre? Hány helyre kell elküldeniük az életrajzukat mire akár egyetlen személyzetis visszaszól: köszönjük, de nem… Lakását áruló ismerősöm meséli, egymásnak adják a kilincsét a különböző ügynökségek, hozzák-viszik a reménybeli vásárlókat, de vissza soha nem szólnak, hogy köszönjük, de nem…
A hivatalokat törvény, meg határidők kötik, a magánszférát legfeljebb a jó ízlés. Mifelénk egyik sem áthághatatlan. Egyszerűbb, ha nem is kérdezünk.
