Be is fejeztem délután öt körülre a Piéta-kép és -gondolat kibontását – az értelmezés, mint a napló befejezése, már a film második megnézése után kialakult bennem –, Heller Ágnes társaságában, a negyedházas Urániában, utána alaposan megvitattuk a látottakat a Mikszáth Kálmán tér egyik teraszán a szokásos egy deci fehér bor mellett, amihez ezúttal rendeltünk egy ráadást is. S vele a szinte egész nyáron írt naplót, amikor az izraeli feleség felszólított az asztal megterítésére (én is csináljak valamit, miután egész nap lógtam a komputer előtt, miközben ő a konyhában dolgozott ), hogy a böjt kezdetéig magunkba tömjük, amit lehet, noha a televízióban egy orvos elmagyarázta, hogy hiábavaló előre enni és inni – különösen inni –, mert ez nem segít, mert három óra alatt kiürül a szervezet.
Inkább a mozgással s a napon tartózkodással takarékoskodjunk – különösen, most, mint nem egyszer, a jom kippur hamszinos napra esett, feltehetőleg azért, hogy a Fentlévő edzésben s folyamatos próbatételben tartsa a népét. S csak a vacsora elköltése után dőltem egy hosszú, tompa álomba, bizonyos elégedettséggel, hogy az eredetileg 10–12 flekkesre tervezett írás végére értem csak-csak, noha így is nem kevés, a tudatalattiból felrajzó emléket kellett vissza gyömöszölni egy később felhasználandó elkülönített emlékezet-rekeszbe.
Mielőtt elheveredtem volna a Gyehenna völgyre néző hallban, felkapcsoltam az ablak melletti fotel fölé boruló állólámpát, hogy majd ha felébredek éjszaka, itt olvashassak, mert az izraeli feleség egyedül a jom kippur betartásában kérlelhetetlen, s a WC lehúzását engedélyezi csupán – kézmosást már nem –, az elektromos eszközök be- és kikapcsolása fel sem merülhet, mint ünnepszegés. A lámpa mellé kikészítettem a nyár másik "projektje" A magyar-zsidó költészet két évszázada versgyűjtemény második kötete befejezéséhez tartozó, fontos forrást, a Magyar Zsidók Lapját (1939–1944, november), a "zsidótörvények" utáni egyetlen engedélyezett zsidó sajtóterméket, ami nemcsak a zsidókra vonatkozó rendeletekkel, hanem jó költők javarészt máig ismeretlen verseinek tárháza is egyben (Szép Ernő, Turóczi József, Fenyő László, Zelk Zoltán, Vészi Endre s még egy ismeretlen Pap Károly-novellát is találtam benne.) Soha szomorúbb újságot, leginkább az alázatos, még mindig törleszkedő hangja és sértődöttsége, s nem haragja okán – miközben a munkaszolgálattal s majd a deportálással kiírtják a magyar zsidóságot, s e folyamatnak ez az utolsó magyar zsidó sajtótermék úgy vált a tanújává, hogy közben tradicionális kompenzáló attitűdjében elfelejtett tanúvá válni – noha igazságtalanság, ha nem is kívülről, de több emberöltőnyi távolról ítélkezni. (Azonban az egészen más anyagú és színvonalú versek hangja és üzenete eltölthet büszkeséggel és azonosságtudattal.)
Az anyagot már régebben kigyűjtöttem a csak kesztyűvel forgatható poros és töredezett lapokról – egy gyűrött cukroszsákból, ahová szerintem 1945 első hónapjaiban dobhatták be, s amely a Dohány utcai zsinagóga galamb-tanya-tornyában vészelte át az elmúlt hetven évet. Én rendszereztem őket, s egy barátom pedig a lehetőségek szerint megtisztította és kivasalta a lapokat, s mivel duplum volt, kihoztam magammal Jeruzsálembe az illetékes rábólintásával, de mielőtt átadom a Nemzeti Könyvtárnak, hogy ez a meghatározó dokumentum a "kiszántás" folyamatáról itt megőriztessék, elhatároztam, hogy még egyszer átlapozom, hogy ami még kellhet belőle nekem kifotózzam, mert aztán nekem is, ha szükségem lesz rá valamikor, csak a szemgyilkos mikrofilmen fogják kiadni.
Az elsárgult lapokból felparázslott a most befejezett-végigélt Saul fia magyar háttere, vagy inkább a filmben nem érzékeltetett előjátéka, amikor az Auschwitzba került emberanyag azt hihette, hogy elkerülheti a szinte vasúti menetrend pontossággal beteljesülő sorsát, amikor – nem tudtam, melyik filmben vagyok – egy kis elegáns koccanást hallottam az ablak alatt. Fel sem pillantottam a lapozgatásból, de kisvártatva az ablakpárkányon végigfutott egy lángcsík, s majd apró tűzcseppek pislákoltak fel és el a nyomában. Félredobván az ölemből az újsághalmot felugrottam, hogy a jelenség nyomába eredjek, s már ösztönösen húztam is volna félre a nagy, egybefüggő tolóablakot, hogy azon kihajolva jobban áttekinthessem a helyzetet (melyik filmben vagyok?), de az izraeli feleség, aki addig a szófán hevert és koplalt, hisztérikusan felsikoltott, hogy ne merjek az ablakhoz nyúlni, mert az ablak beroppanhat a tűz miatt, és egyenesen rám eshet. Azonnal húzzak el onnan, arról nem beszélve, hogy jöhet még újabb ajándék ebből az irányból, s csak célpontot nyújtok az okvetetlenkedésemmel, de "mi lesz a ritka tanúságokkal az ablak mellett, amelyek átvészelték a holokauszt lángjait, most itt, Jeruzsálemben hamvadjanak el? És egyáltalán a lakással, ha átcsap a tűz, minden eléghet".
Mégiscsak kihajoltam az ablakon. Az alattunk lévő erkély szegélye masszívan lángokban állt, s ami ennél sokkal ijesztőbbnek mutatkozott, a ház kertjét, az előttünk elvezető sétánytól elválasztó magasra nőtt, kerítést helyettesítő – és a szokatlan forróságú nyárban csontszárazra kiszikkadt – növényzet sűrű szikraesőt hányva lobogott több emeletnyi magasságig a szintén sűrű sötétségű éjszakában. Ha ezek a lángok belekapnak a házba, minden elpusztul itt, ezért az izraeli feleségre és a jom kippuri eszközhasználat-mentességre fittyet hányva a szalonnal egybenyíló konyha mosogatójához szaladtam, és megeresztettem a csapot, s a szemétből kihúzott kólás palackkal megkezdtem rohangálásomat az ablak irányába, minden sikoltozáson átgázolva.
A közvetlen közelünkben hamar sikerült kioltani a lángocskákat, lehet, maguk is kiégtek volna, mert, mint utólag rekonstruáltam, a valószínűleg az állólámpát megcélzó palack – Heineken sörösüvegbe töltötték a benzint a fiúk (mit szól ehhez Mohamed ?), amit később a szomszéd erkélyén megszemlélhettem, és amiből egy-két szilánk hozzánk is becsapódott, a két emelet között csattant el, és a belőle kifröcskölő benzincseppecskék nem sokáig táplálhatták mikrokozmoszukat, így hát az alattunk lévő erkélyre locsoltam ki a muníciómat. Közben a kert száraz növényzetének lángnyelvei a harmadik emeletig csaptak fel, s miközben az ott lakó család lezúdult onnan, a családfő és házbizalmi egy személyben kiadta az ukázt, hogy mindenki hagyja el az épületet, mert ha a szélirány szerencsétlenül fordul, akkor lehet, késő lesz menekülni, s akkor még nem beszéltünk a kert túlsó végében húzódó gáztartályokról. "Minden(em) odaéghet!" Először a lépcsőházban mezítláb jajveszékelő feleségemnek kerestem egy lábbelit – kell neki mindent gondosan elrakni –, aztán visszaszaladtam,
- legalább ezt mentsem – a laptopomért (az iPadra nem terjedt ki a figyelmem), gyorsan begyömöszöltem egy hátizsákba, amit a vállamra kaptam, s irány a lépcsőház, de én is mezítláb vagyok, megint kiráncigálni a jom kippurra kínosan rendberakott fiókokból a szandálomat, s végre ki a lakásból, amelyet vérszínűre derengtek át a dühösen ágaskodó lángok.
Az első emeleten megállított a rám váró feleségem – mindjárt kapok a fejemre, hogy mit vesztegetem az időt az amúgy is utált, Budapesttel wifin, skypon, online újságokon, írdogáláson forró drótokat tartó eszközre –, hogy menjek be segíteni a szomszédnak az egyik gyereket kimenteni. A férjnek volt ugyanis a legnagyobb lélekjelenléte – szerintem miatta úszhattuk meg ép bőrrel a támadást –, mert eszébe jutott a kert locsolására használt slag, felszerelte a külső csapra, és fegyverét a terjeszkedő tűzre irányította. Felesége a kisebbik gyereküket tartotta az ölében, s mutogatta, hol találom az idősebbiket, aki a járókában összegömbölyödve egy szál bugyiban nyugodtan szundikált. "Mit csináljak?", gyorsan betekertem a kis meztelen testet egy széken fekvő könnyű pokrócba, nem ellenkezett, mert ő sem tudhatta, melyik álomban leledzik, s kiszaladtam vele az utcára. Előbb a riasztott rendőrök – maguk is koplalnak, de a munkaeszközeiket használják –, a rohamkocsi poroltójával, majd a kiérkező tűzoltók fékezték meg a lángokat, amelynek az elszenesedett, oly "kollektív emlékezetű" és színvilágú hamu-mocska rondított bele az amúgy bibliai romantikájú tájképbe ("csata után"), amikor a lábadozó napfénynél lenéztem az ablakból, ahová visszatelepedtem az 1940-es évek zsidó krónikáját olvasni az újabb flash backkel kizökkentett, de mégiscsak befejezett, vagy legalábbis úgy-ahogy elvarrott elbeszélésemből.
