Garantálnunk kell az ország demokratikus, jogállami működését, a szabadságjogokat, be kell tartanunk a közösen hozott szabályokat, szolidárisnak és toleránsnak kell lennünk egymással
Magyarország Kormányának egyre nyilvánvalóbb szándéka, hogy hatalma megtartása érdekében az országot jobb esetben Európa perifériájára lökje, rosszabb esetben kiléptesse az Unióból. A következmények beláthatatlanok. Most a szó legszorosabb értelmében a nemzet jövője a tét.
Több mint két évtizeddel ezelőtt a rendszerváltás időszakában konszenzus volt abban, hogy Magyarország helye az Európai demokráciák között van. A cél az volt, hogy belátható időn belül felzárkózzunk a nyugat-európai országokhoz úgy gazdaságilag, mint a demokrácia és az életminőség tekintetében. Ennek a folyamatnak a kitüntetett pillanata volt, amikor teljesítve a belépés feltételeit, 2004. május 1-jén tagjai lettünk az Európai Uniónak.
Ezzel egy olyan közösséghez csatlakoztunk, amely a II. világháború romjain egy új világot teremtett: a szabadság, a demokrácia, a béke, és a jólét irigyelt világát.
És igen, ahhoz az Európához csatlakoztunk, amely maga is sok problémával küzdött és küzd ma is. Amely keresi a válaszait többek között a gazdasági, demográfiai, környezeti kihívásokra, és amelyben vita van magának az Uniónak a jövőjéről is. Vajon a nemzetállamok Európája, vagy a szorosabb politikai és gazdasági integráció erősítése a helyes út?
Azzal mindenki tisztában volt, már a csatlakozáskor, hogy az előnyökért cserébe kötelezettségeink is vannak. Többek között garantálnunk kell az ország demokratikus, jogállami működését, a szabadságjogokat, be kell tartanunk a közösen hozott szabályokat, szolidárisnak és toleránsnak kell lennünk egymással. Nem kritikátlanul és saját nemzeti érdekeink képviseletéről lemondva, nem feladva teljes szuverenitásunkat, de be kell tartanunk az együttműködés írott és íratlan szabályait is, valamint az európai viselkedési normákat. Vagyis tulajdonképpen olyanná kell válnunk amilyenek mindig szerettünk volna lenni, és úgy kell élnünk, ahogy mindig is szerettünk volna élni a rendszerváltás óta.
Sokan csodát vártak és tele voltak illúziókkal. Azt hittük, hogy Uniós tagságunkkal automatikusan minden azonnal jobb lesz. Azt hittük, hogy nem kell erőfeszítéseket tennünk és nem kell változnunk ahhoz, hogy a kivívott történelmi lehetőséggel élni tudjunk. Azt hittük, hogy a Nyugathoz tartozás megkímél minket a nehéz döntések felelősségétől és a radikális változtatásoktól. Azt hittük, hogy túl vagyunk a nehezén és a szabadságunkat, fiatal demokráciánkat semmi veszély nem fenyegeti. Azt hittük, hogy a magyar történelem sötét korszakait már nem lehet visszahozni. Csalódnunk kellett.
A populisták a csalódottságot kihasználva és a hibákat felnagyítva hosszú évek óta megkérdőjelezik az Európai Unió előnyeit és létjogosultságát. Ez igaz Magyarországra is. Mind a szélsőjobboldal, mind a kormányzó erők kihasználják az Európai Unió működési nehézségeit. Az európai jogállam működésének alapelveit és szabályait Orbán úgy akarja láttatni, mintha az nemzeti szuverenitásunk korlátozását jelentené, pedig az csupán saját politikai cselekvésének és hatalma kiterjesztésének a gátja. Azt hazudja, hogy nekünk magyaroknak az a jó, ha ismét Keletre fordulunk és az ottani „illiberális,” autokratikus államokat tekintjük példának, nem a nyugati demokráciákat. Azt állítják, hogy a demokrácia feleslegesen akadályozza a gyors cselekvést, és a jogállam gúzsba köti a „nemzet javáért fáradozó vezetőt”.
Az elmúlt évtizedekben a Fidesz fokozatosan kérdőjelezte meg a közös európai értékeket, miközben a nyugati demokráciákban elképzelhetetlen mértékű hatalomkoncentrációt hoztak létre Magyarországon. Felrúgták a rendszerváltás óta eltelt 25 év demokratikus konszenzusát azzal, hogy tudatosan távolodtak el a modern európai Magyarország víziójától. Felszámolták a sajtó szabadságát és a jogállamot. Ezzel párhuzamosan óriási, mindent behálózó gazdasági erőt építettek ki korrupcióval és a piaci verseny nyílt korlátozásával, a magántulajdon elleni támadással, a magyar vállalkozások ellehetetlenítésével, valamint Magyarország hosszú távú gazdasági érdekeinek semmibevételével.
Az Orbáni politika egyre erőteljesebben fordult a szélsőjobboldal felé. Ennek a folyamatnak adott új lendületet a menekültválság. Noha a Kormány már hónapokkal ezelőtt rendelkezhetett információkkal a várható menekülthullám nagyságával kapcsolatosan, a rendelkezésére álló időt nem felkészülésre, hanem a gyűlöletkeltés csúcsra járatására használta fel. Plakátkampányt folytatott, majd kerítést épített. Ám a sokat vitatott kerítés nem védte meg Európát, hanem csak elterelte a menekültáradatot. A kormány menekültekkel szembeni embertelen fellépése pedig joggal váltott ki megütközést Európa-szerte. Nemzetközi kapcsolataink megromlottak és az ország hatalmas tekintélyvesztést szenvedett el. De úgy tűnik, még ez sem elég. Orbán továbbra is a bűnbakképzéssel operál. Szerinte a menekültválság okozói hol a „zsidó nagytőkések”, hol az oroszok, hol az amerikaiak, hol a nemzetközi baloldal, de egy biztos, Brüsszel mindig ott van a megvádoltak között. Bármennyire is nevetségesek a vádak, bármennyire is alpári ez a fajta politika, nem szabad azt hinni, hogy okvetlenül hatástalan marad. A felgyorsult események, a félelem, a biztonság hiánya, a tájékozatlanság ösztönszerűen a rendpárti és szélsőséges megoldások felé tereli az embereket.
A kormányzati propaganda hatására az emberekben megerősödhet az a gondolat, hogy az Európai Unió képtelen lesz a válság kezelésre, és hogy Brüsszel csak rosszat jelent. Ha ez így lesz, akkor könnyen elfogadhatják majd azt is, hogy az ország szépen-lassan kisodródik az Unióból.
Már most reális kockázata van annak, hogy az orbáni politika miatt elveszítjük schengeni tagságunkat. És reális kockázata van annak is, hogy hosszú időre elveszítjük a lehetőséget arra, hogy csatlakozzunk az egyre gyorsuló ütemben épülő kétsebességes Európa belső magjához. Így pedig egyre kevesebb erőnk lesz a nemzeti érdekeink hatékony képviseletére.
Ezért a demokratikus ellenzék előtt álló nagy kihívás, hogyan tud ebben a helyzetben józan, reális megoldásokat kínálni a válság kezelésére. Az előttünk álló ösvény nagyon keskeny, ezért a megoldáshoz politikai bátorságra van szükség. Bátornak kell lennünk ahhoz, hogy elutasítsunk valamennyi szélsőséges álláspontot, hiszen minden menekült feltétel nélküli befogadása éppen olyan tévút lenne, mint az idegengyűlölet és a teljes bezárkózás orbáni hisztériája.
Orbánnak nincs igaza abban, hogy minden menekült befogadását meg kell tagadni. Az európai megoldás az, ha mindazok számára, akik a háború és a terror elől menekülnek Európa országaiba, oltalmat nyújtunk legalább addig, amíg nem térhetnek vissza hazájukba.
Orbánnak nincs igaza abban sem, hogy a nemzetállamoknak külön-külön kell megoldást találniuk, félredobva az európai szolidaritást és együttműködést. A helyzet éppen azt bizonyítja, hogy nemzetállami szinten a mostani válságot nem lehet kezelni. Még Európa legerősebb és legfejlettebb országai sem rendelkeznek elegendő erőforrással ahhoz, hogy egyedül úrrá legyenek a nehézségeken. Csak együttműködéssel, közös európai megoldással lehet megfelelő válaszokat találni. A külső határok védelme, a terroristák megsemmisítése, az ide érkező menekültek fogadása, szűrése és ellátása közös erőfeszítést igényel. Nem is beszélve a migrációt kiváltó okok megszüntetéséről.
Orbánnak nincs igaza abban sem, hogy Európa kudarcot vallott. Az viszont igaz, hogy az ő szélsőséges, elvtelen, populista politikája veszélyezteti a gyors és hatékony kiút kidolgozását.Tudom, hogy Európa meg fogja találni a megoldásokat a mostani menekültválságra éppen úgy, mint ahogy le fogja győzni a terroristákat is. Az Európai Unió erősebb, együttműködőbb és egységesebb lesz, mint a válság előtt volt. Mert, ha meg akarjuk őrizni vívmányainkat, akkor nincs más választásunk, akkor nincs az európai integrációnak alternatívája.
Mint ahogy Magyarország uniós tagságának sincs, ha demokratikus és modern országban akarunk élni.
