„Idióta bunkó vén barom!” – üvöltötte a kopott-szőke, (alkoholtól) puffadt arcú, testi bájaiban kissé megereszkedett (egykori) külvárosi szépség a lakhelyem előtti közjárdán, ahonnan hosszú pórázon lógva dolgukat végezték loncsos ebei. A címzett én voltam. Az idézett és a később idézendő, (szintén) artikulálatlan kifejezéseket azzal hívtam magamra, hogy miután a két kutya láthatóan végzett a depozícióval, gazdijuk (a kopott szőkeség) pedig elégedetten vezette volna őket tovább, halkan és udvariasan figyelmeztettem, hogy kedvencei excrementum dombocskáit neki illene eltakarítania.
Őnagysága ezzel nem értett egyet. Azt mondta (még emberszabású hangerővel), hogy miért pont neki, hiszen a dolog őt nem zavarja, ha engem zavar, rajta, takarítsam el én. Amikor látta cinikus mosolyra váltó arckifejezésemet, akkor dühödött csak be igazán. „Nekem ne szóljál be! Mi közöd hozzá?” – mondta, illetve rikácsolta, és közben támadóállást vett fel. Nagyon komikus volt a helyzet, azt hiszem, a hölgyike is átlátta, és hátrább lépett. (Végülis pár éve még jó erőben lévő férfiember voltam, olyasforma, mint aki őnagyságát szükség esetén – gondolom - időnként jól elpáholta.) A kutyás hölgy indulatait azzal korbácsoltam a maximumig, hogy megkíséreltem tájékoztatni őt a közterület használatának törvényi és illemszabályairól. Tovább óbégatott, a már idézett szavakat ismételte, de azért elővett a zsebéből egy sötétszürke nejlonzacskót, és nagy hadonászva beletömte az egyik végtermék dombocskát. Majd „Nesze bazdmeg!” csatakiáltások közepette azt játszotta, hogy a fejemhez vágja a kincses csomagot. Szerencsénkre meggondolta magát és tovanyargalt a kutyafogattal. Amikor biztonságos távolságban volt, akkor – mintegy levonva a végkövetkeztetést – ismételten megátkozott az első mondatban idézett, nem kifejezetten szikár jellemrajzzal.
Természetesen a történéseknek mindkettőnk esetében van előzménye. A külső józsefvárosi kopottság minden valószínűség szerint már mindenkiben és mindenben csalódott, kutyácskáit kivéve. Az ő ostoba, feltétel nélküli szeretetük ad csekélyke vigaszt egy egész félresikerült életért. Az alkoholtól megtépázott maradék morál pedig nem több, mint, hogy aki a kutyát szereti az jó ember, aki meg nem, az nem. Én szeretem a kutyákat, de nem szeretem, ha a házfalak aljának minden négyzetméterén van száraz vagy friss vizeletfolt, ha a járdán tíz lépésenként kell ebkolbász tekercseket átugranom vagy kikerülnöm, ha a zsúfolt liftben kutyanyálas lesz a nadrágom szára és a cipőm, ha a közös folyosón sáros mancsok nyomát kell néznem egy héten át, a következő közös pénzen fizetett takarításig. És nagyon nem szeretem, hogy naponta (néha többször) kell kutyaharapott embereket gyógykezelnem. Igen, én azt hiszem, ez meghaladja az illő emberi tolerancia határát, ez bizony – svejneráj – vagyis sertésnek való világ.
„Mit képzelsz magadról te büdös kurva?” Ezt nem tőlem, hanem csinos, decens, alkalmilag igen elegánsan öltözött kolléganőmtől kérdezte a deres-kopasz, lófarkas biciklis betyár, amikor a New York Palota előtt a jobb oldali elülső ajtón át kiszállt a kocsimból a doktornő, hogy besiessen az ott rendezett tudományos konferenciára. A kóbor kerékpárlovag – árpádsávos nagymagyarországos bőrlajbijában – már a Híradó mozi előtt tekert bőszen, amikor visszakiabált. Nem tudom, milyen válaszra számított, az biztos, kolléganőm örült, hogy ép bőrrel és ruhával megúszta a derék hagyományőrző-környezettudatos magyart, aki maximális sebességgel húzott el a kocsim és a járdaszegély között, kissé beleütődve a nyitott kocsiajtóba, szerencsénkre éppen csak súrolva az előle ellépő doktornőt. Lehet, hogy rossz ember vagyok, de ha nem piros a lámpa biz' isten falra kenem az aszfaltbetyárt, ugyan mondja már el, hogy ő mit képzel magáról. De a lámpa piros volt, kénytelen vagyok magam kitalálni mit gondolhatott. Hasonlót, mint a kutyagazdi. Ő nem szennyezi a levegőt, tehát jó ember. Frusztrációja is lehet bőven. Nem telik kocsira vagy benzinre? Életében nem állt szóba vele okos, szép nő? Munkahelyi és politikai lúzerség? Valószínűleg minden együtt, plusz az a hülye család! Én végigbicikliztem a gyerekkoromat, ha kistelepülésen élnék, talán fölpattannék a nyeregbe, de az Üllői úton, vagy a Nagykörúton kétkerekűvel cikázni a kocsik között és előtt, egyszerűen nincs se képem, se bátorságom. Sofőrként tudom ugyanis, milyen agressziót vált ki (belőlem is) az ügyetlen, de kivagyi velocipédes. Ez bizony életveszély!
Mind kutya, mind bicikli ügyben jó lenne számon kérni az okos szabályozást, a józan kompromisszum megkeresését és betartatását. Erre azonban hiába várunk. Politikai divat a társadalom megosztására játszani. Minden - mégoly keskeny - törésvonal kihasználható!
