Szociáldemokrata édesapja cipész volt a mai VI. kerületi Szív utcában, Miklós ott nőtt fel, s jutott el az érettségiig. 1944-ben érettségizett, utána rövid ideig egy kereskedelmi bankban dolgozott, de a háború megtörte az éppen csak elkezdődő felnőtt életet; 1945 késő tavaszán édesapjával együtt több, mint két évre a Szovjetunióba hurcolták „malenkij robotra”. A megpróbáltatásokkal terhes szovjetunióbeli éveket követően a következő állomás már a budapesti Pénzügyminisztérium. 1949-től 1957-ig dolgozott ott, kezdetben a miniszteri titkárságon, majd a bankosztály vezetőjeként, aztán már irányította a miniszteri titkárságot, s a költségvetési főosztályt. 1956 elején már miniszterhelyettes lett. Ezekben az években végezte el a közgazdasági egyetemet, megszerezvén a szükséges elméleti tudást. Ám az egyetemen megtanulható ismereteknél nagyobb szerepet játszott közgazdasági gondolkodása formálódásában az, hogy a minisztérium egyik vezetőjeként szinte naponta szembesült az 50-es évek elejének torz, életidegen, a magyar társadalomnak sok szenvedést okozó gazdaságpolitikája mindennapos következményeivel, majd 1953-tól a Nagy Imre által elindított un. „Új szakasz” politikájában megjelenő reformgondolatok csíráival. Az pedig szinte természetesnek mondható, hogy a fiatalemberre nem az életidegen, az aszkézist - legalábbis szavakban - követelő, mai szóhasználattal fundamentalista politika, hanem a valóságból táplálkozó és a társadalmi haladást célzó reformpolitika gyakorolt életre szóló hatást.
Az 1956-os forradalom időlegesen megtörte Pulai Miklós szakmai pályafutását. A Pénzügyminisztérium egyik legnépszerűbb vezetőjeként a forradalom napjaiban megválasztották a minisztérium Forradalmi Bizottságának elnökévé. Így komoly szerepe volt abban, hogy a pénzügyi folyamatban a forradalom napjaiban, majd 1956-1957 telén sem következett be törés. Az ő érdeme is, hogy a vállalatoknál és az intézményeknél ezekben a hónapokban is lényegében nagyobb zavaroktól mentes volt a bérfizetés. Ennek jelentőségét mi sem mutatja jobban, hogy abban a nehéz időszakban sem fordult elő olyan probléma, amiről manapság olvashatunk: például az oktatási, egészségügyi intézményeknél bérfizetési késésekről vagy elmaradásokról. A forradalom után a „köszönet” sem maradt el. 1957 elején kizárták az MSZMP-ből, majd eltávolították a minisztériumból is. Nehéz helyzetéből az OTP akkori vezérigazgatója, a későbbi nagy tekintélyű jegybank elnök, László Andor segítette ki, aki az akkor nemzeti vállalatnak nevezett bankhoz hívta dolgozni.
1957-ben az OTP volt a centralizált pénzügyi rendszer egyetlen lakossági pénzintézete, miközben az egyszintű bankrendszerben a vállalatok és a költségvetés, a költségvetési intézmények pénzügyeit az Magyar Nemzeti Bank (MNB) intézte. Ebben a centralizált rendszerben ugyan az OTP is az MNB „kinyújtott karjaként”, a Pénzügyminisztérium közvetlen alárendeltségében működött, de a bankszerű működés egyes elemei megjelentek tevékenységében.
Pulai Miklós az OTP újonnan létrehozott, lakáshitelezéssel foglalkozó osztályának a vezetője lett. Tudni kell: a szocialista országokban, így hazánkban is azokban az években a magántulajdonban lévő lakások vásárlásának, vagy építésének meghitelezése ismeretlen volt. Az un. OTP öröklakás program elindítása ezért volt úttörő jellegű tett térségünkben; a későbbiekben elinduló tömegszerű szövetkezeti lakásépítési programok előfutára. Jóllehet az OTP lakáshitelezése akkor még nem jelzálog alapú volt - a jelzálog alkalmazását abban az időben a jogi keretek nem tették lehetővé -, jelentősége, fontossága aligha értékelhető túl.
1963-ban László Andor, az OTP vezérigazgatója a Magyar Nemzeti Bank elnöke lett, s Pulai Miklóst is vitte magával a jegybankba. Ott Miklós kezdetben osztályvezető, majd a jegybank monetáris politikai lépéseit előkészítő Hitelpolitikai Főosztály vezetője, 1968-tól pedig az MNB első elnökhelyettese. Azokban az években már folyt az 1968-as gazdasági reform előkészítése. Az MNB - s annak egyik vezetőjeként Pulai Miklós is - kiemelkedő szerepet játszott a gazdasági reform pénzügyi kérdéseinek előkészítésében. Ez annál is inkább érthető, mivel a reform központi eleme az addigi naturáliákra összpontosító központosított gazdálkodás felváltását jelentette a piaci folyamatokat, a pénzügyek aktív szerepét felismerő és elismerő gazdálkodással. Mindennek persze együtt kellett járnia a gazdasági szereplők nagyobb önállóságával, s azzal, hogy meghaladják az 50-es évek végletekig vitt tételét („a politika primátusa a gazdasággal szemben”). S hogy nincs új a nap alatt, mi sem igazolja jobban: napjaink un. politikai kormányzása rokonítható az 50-es évek oly sok kárt okozó szóban forgó tételével, mint ahogy a gazdasági döntések központosítása is - jól, rosszul egyfajta piacgazdasági jogi köntösbe burkolva - erre a múltbeli gyakorlatra emlékeztet.
A 60-as évtized első felének fontos döntései között szerepel, hogy megváltozott a jegybanknak az államigazgatásban betöltött szerepe; megszűnt ugyanis az MNB alárendeltsége a pénzügyminisztériumnak, s közvetlenül a kormány felügyelete alá került. Ez ugyan még nem teremtette meg a mai értelemben vett jegybanki függetlenséget, de ami hiányzott a jogi alapokban, azt messzemenően kiegyenlítette a jegybanki vezetők, mindenekelőtt László Andor elnök és első számú helyettese, Pulai Miklós elvitathatatlan szakmai tekintélye és integritása. Ez azért értékelendő, mert a fordított helyzetet is megismerhettük; mit sem ér a jegybank jogi önállósága, ha hiányzik a szakmai, emberi integritás. A 60-as évek második felét a jegybanki hitelpolitika aktivizálódása mellett a jegybank közgazdasági elemző tevékenységének, s ezzel gazdaságpolitikai szerepének felértékelődése jellemzi. Mindez Pulai Miklós közvetlen irányításával történt.
A 70-es évtizedet a gazdasági reform kiteljesedése, majd leállítása jellemezte. Az „ellenreform” következményeképpen nőtt a költségvetési hiány és külföldi adósság. A jegybanki vezetés, mint a külföldi hitelfelvételek „gazdája” nagyon hamar felismerte, hogy ez a politika zsákutcába viszi az egész országot, s mielőbb gyökeres fordulat szükséges a gazdaságpolitikában. A külföldi hitelfelvételre támaszkodó gazdaságfejlesztés ugyanis csak átmenetileg járható út, s csak akkor, ha a hitelfelvétel költségei az újonnan létrehozott kapacitások hozamából megtérülnek. Hazánkban azonban kétszeresen sem ez volt a helyzet; a külföldi hitelfelvételek részben a fogyasztási színvonal fenntartását szolgálták, ugyanakkor a hitelekből létrehozott új kapacitások hatékonysága is jóval elmaradt a kívánatostól. Elkerülhetetlenné vált az átfogó korrekció a gazdaságpolitikában, s legalább a részleges visszatérés a gazdasági reform alapcéljaihoz való. Pulai Miklósnak mindkét területen ismét kiemelkedő szerepe volt. Kezdeményezésére készült az MNB-ben az a tanulmány, amely bemutatta, hogy a gazdaság a fokozódó eladósodás pályájára került; az átfogó gazdaságpolitikai kiigazítás ezért elkerülhetetlen, s ennek része kell, hogy legyen a 68-as reform számos, korábban félretett, vagy későbbre halasztott elemének felelevenítése. A jegybanki tanulmányt Pulai Miklós vitte az akkori politikai vezetés elé. Ennek nyomán kezdődtek meg azok a munkálatok, amelyek a többi között az árrendszer, az árfolyamok, a költségvetési politika, a támogatások módosítását célozták.
A 70-es évtized végén felelevenített reformpolitika később olyan lépésekhez is elvezetett, mint Magyarország csatlakozása a nemzetközi pénzügyi szervezetekhez 1982-ben. (Pulai Miklós lett a Világbank első magyarországi kormányzója, azaz a kapcsolattartás hazai kormányzati felelőse) vagy a bankrendszer reformja 1986-ban. A 80-as évtized Miklóst már az Országos Tervhivatalban találta, ahova Faluvégi Lajos miniszterelnök-helyettes, a kiváló pénzügyi szakember hívta elnökhelyettesnek az újraindított reformmunkálatok irányítására. Ennek talán az első „terméke” a kis-és középvállalkozások fejlesztését célzó program kidolgozása és bevezetése volt olyan elemekkel, mint a nagy szolgáltató vállalati monstrumok (pl. az 1600 fős budapesti állami fodrászat, vagy a hasonló méretű Patyolat) decentralizálása, s új társas vállalkozási formák, például a kft.-k előfutárának tekinthető gazdasági munkaközösségek létrehozása. Ebből az időből származik Miklós egyik, a korszellemet kifejező közismert mondása: ”szeretjük a lángost, de nem szeretjük a lángossütőt".
A 90-es évtized már az újonnan megalakult bankszövetség főtitkári pozíciójában találja Miklóst. A főtitkárként, majd elnöki tanácsadóként a bankszövetségben eltöltött 21 év alatt Pulai olyan, a piacgazdaság kiépítésében kulcsfontosságú döntések előkészítésében játszott kiemelkedő szerepet, mint például a banktörvény, a tőkepiaci törvény, a bankkonszolidáció, a bankprivatizáció, az első bankcsődök kezelése, az 1995-ös makrogazdasági stabilizáció és még hosszan folytathatnánk a sort.
Kevés emberről mondható el, hogy tevékenységét, életművét, s személyiségét osztatlan elismerés és rokonszenv övezi. Miklós ilyen ember. Az őt övező általános rokonszenv értékét nagyban emeli: az általa követett alapértékek az elmúlt évtizedekben nem változtak, ma is a baloldalon dobog a szíve. Nézeteinek következetessége közvetlenséggel, életszeretettel és életerővel párosul. Ezt mindenki elismeri és értékeli politikai szimpátiáktól függetlenül. Ennek tudható be, hogy a mindenkori kormányzat, valamint a szakmai közösségek az elmúlt évtizedekben számos kitüntetéssel és szakmai díjjal jutalmazták őt. Az utolsó állami kitüntetést éppen Göncz Árpádtól vehette át; az utolsó állami „elismerés” pedig tavaly érte: a kormány pár ezer forinttal csökkentette a nyugdíját. E „veszteséggel” szemben áll viszont az őt sok évtizede általánosan övező rokonszenv. Barátai és tisztelői mindig is azt vallották: jóllehet évekkel, évtizedekkel később születtek, de gondolkodásmódban, életerőben közülük Pulai Miklós a legfiatalabb. Így a 90. születésnapra sem lehet más kívánság, mint az, hogy mindezt őrizze meg még sok-sok évig.