Akasztott ember házában nem szokás kötelet emlegetni. Ezt nem ártott volna azoknak a „vicces” francia fiatalembereknek is az eszükbe vésniük, akik vasárnap este a párizsi Köztársaság téren (ott van ilyen, nálunk már nincsen!) petárdákat robbantottak. Néhány órával a merényletek után az ott gyülekezők joggal gondolhatták, hogy megint egy öngyilkos merénylő keveredett közéjük. A pánik ugyanolyan veszélyes helyzeteket teremthet, mint egy igazi merénylet, a téren összegyűlt néhány ezer ember futott, amerre látott, a környező szűk utcákba szorultak egymást taposva igyekeztek egy kapualjban, üzletben, átjáróban fedezéket keresni. Csupán a szerencsének köszönhető, hogy nem lettek újabb halálos áldozatai néhány amúgy ártatlan petárda robbanásának.
Nem szabad átadni magunkat az előítéleteknek. Nem láthatunk minden bozontos szakállú emberben merénylőt, nem tekinthetünk minden menekültet rejtőzködő gyilkosnak, nem fordulhatunk el minden kendőt viselő asszonytól csak azért, mert más istent tisztel. Európának is tudomásul kell vennie, amit Amerika már azon a bizonyos szeptemberi napon megtanult: úgy kell együtt élnünk a Gonosszal, hogy nem ismerjük az ábrázatát.
De félelmünkben nem emelhetünk még magasabb kerítéseket. Nem döngethetjük a mellünket, hogy ugye megmondtuk. Nem szíthatjuk tovább az indulatokat. Nem kelthetünk még nagyobb gyűlöletet azok iránt a „mások” iránt, mert aki megízleli a gyűlölet ízét, könnyen megszeretheti.
És akkor gyűlölni akarja majd mindazokat, akik nem olyanok, mint ő. Nem annak a csapatnak a szurkolói, nem annak a pártnak a tagjai. Nem abba a templomba járnak imádkozni…
Nagy a kísértés.
