Merkel;terrortámadás;Párizs;párizsi terrortámadás;

- Párizs, Európa, a Nyugat

Csak hogy tudjuk: „Ma éjszaka megbukott a liberalizmus. Megbukott Merkel, Hollande. Megbuktak a bevándorlás- és végső soron terrorizmuspárti brüsszeli bürokraták. Ma a gyász napja van. De holnaptól új nap kell, hogy virradjon Európára.” Így kommentálta a pénteki párizsi éjszakát G. Fodor Gábor a saját kormánypárti honlapján.

Csak, hogy tudjuk, milyen eszményeket temetne a kormányötletgazda: „Párizsban a szabadság ellen intéztek támadást, de a szabadság erősebb minden terrornál.” És mivel nemcsak Párizs ellen, hanem „mindannyiunk ellen” is intéztek támadást, ezért „a választ is közösen fogjuk megadni” – mondta Angela Merkel német kancellár, nem sokkal az után, hogy a párizsi Stade de France-ben a Marseillaise-t énekelték a rendőrségi evakuálásra váró szurkolók.

A francia fővárosban az idén másodszorra érte terrortámadás nemcsak a francia nemzetet, hanem Európát, a Nyugatot is. Az európai, a nyugati civilizációt. Egy rock-koncertet, egy barátságos (német-francia) focimeccset, egy kávézót, éttermet – az európai, a nyugati életforma szimbolikus helyszíneit. A hétköznapi létet, amit összes történelmi gaztettével és az emberiséget naggyá tevő gondolatával együtt Európának, a Nyugat kultúrájának gondolunk és élünk meg, mert nem élhetünk meg mást. Azok vagyunk, amik, ha akarnánk, sem tudnánk mások lenni.

Ennek a kultúrának, ha féltenivalója van is, félnivalója nincs. Ami a féltenivalót illeti, egyszer már megvívta a legnagyobb harcot, s legyőzte lehető legnagyobb ellenfelét, önmagát. A „nyugati ember” megjárta a saját poklát, amikor saját kebeléből világra hozta a nácizmus irracionalizmusának torzszülöttét, amelynek kiirtásáért iszonyú emberi és anyagi áldozatot hozott, hogy Adornóval kimondassa „Auschwitz után többé nem lehet verset írni.” Nem, nem a holokausztról van szó, hanem annak az embernek a szörnyű tévedéséről, aki egyszerre teremtette meg a felvilágosodást, a szabad gondolkodást, a kerítés nélküli, nyitott világot és a szögesdrót mögé zárt meggyalázott humanizmust. Aki utóbb megtapasztalhatta: ha kiirtással fenyegetik, ha a politikai kultúráját, a demokráciát fordítják ellene, akkor nem azzal tud védekezni, hogy bezárkózik, kiegyezik, meghunyászkodik, hanem azzal, hogy abban bízik, a szabadság megélésének vágya és hirdetése mindennél erősebb, a legkevésbé sem a gyengeség jele. Ha felismeri: nem az volt a történelmi bűne, hogy azt gondolta, a nyugati demokráciát exportálni tudja más kultúrákba, hanem hogy azt erőszakkal kísérelte meg, hogy a világ formálását geopolitikai játszmák tárgyává tette, s hogy azt gondolta, ennek rossz következményeit fizikai kerítésekkel meg tudja előzni. Félnivalója pedig attól lehet, ha a nyugati identitását feladja holmi szellemi importőrök kétes ígéreteiért.

A despotikus kerítés félelem. Félelem a külvilágtól és félelem önmagunktól. Ahol kerítés van, ott altat a hamis biztonságérzet, ahol kerítés van, ott bezártság van, rabság. Ahol kerítés van, ott valami nagyon nincs rendben a tömeget vezérlő politika erkölcsével. Bezárkózva, félelemben, a világtól elzárva nem lehet élni. A Nyugat legalábbis lassú halálra van ítélve, ha bezárja önmagát, mert gondolkodásának alapja a növekedés, a kitekintés, az integráció, a kíváncsiság, a lét átformálása. A tanulság annyi: ezt mérsékletesebben kell gyakorolnia. De, ha a mértékletességét félreértik, és erőszakkal törnek rá, nem foghatja magát vissza, még ha a gyűlöletről le kell is mondania. Be kell látnia, hogy ötszáz éves világot irányító, meghatározó szerepét elveszítette, be kell ismernie, hogy sokszor erőszakot követett el a világon, hogy önző volt és despota, de azt nem kell némán eltűrnie, hogy az életére törnek. A Nyugat ezért sem mondhat le az egyéni és kollektív szabadságáról. Megélte saját gázkamráját, tarkón lövését, gettóját, az éhhalált, saját szellemi termékei bal- és jobboldali forradalmainak terrorját, mitől féljen hát? Néhány elvetemült gazembertől, egy terrorállamtól, -szervezettől? Most meg kell védenie magát egy másmilyen vallási-politikai lepelbe burkolózó embertelen támadástól, amely éppen azzal érné el, amit el akar érni, ha Európa visszabomlana egyenként, megosztottan védekező, egyensúlyozó, kiegyezésre kandikáló nemzetállamokra, s megfeledkezne arról: globális kihívásra csak globális válasz van. Ha megfeledkezik önmagáról: Európáról.

Ha Adornónak igaza van, mástól nem félhet a nyugati ember, csak önmaga gyengeségétől. Meg lehet buktatni Merkelt, meg lehet buktatni Hollande-ot, a "bevándorlás, sőt terroristapárti" brüsszeli bürokratákat. El lehet parentálni "a liberalizmust", a nyitottságot, el a felvilágosodás minden európai vívmányát és gyötrelmét. Meg lehet próbálni, mire jut egy szekularizált világ, ha a fundamentalista terror ellen fundamentalista eszközökkel él.

Üljetek hát halotti tort, ti új vezérek új kaméleonjai az európai eszmények meggyalázásán. A politikusokon. Használjátok, ne meggyőzzétek a zavart tömeget. Üljetek győzelmi tort azoknak a Párizsban felrobbantott értékeknek a széthullott darabjain, amely értékeket állítólag annyira óvjátok. Kin szándékoztok tort ülni? A saját szülő anyátokon. Öngyilkos, szánalmas győzelem lesz.

Igaz, új nap virradt ránk. Most van igazán szükség a nyugati eszmények szülte racionalitásra. Nem egy, de sok Churchillre. Aki a második világháború alatt egy brit kormányülésen, amikor egy miniszter azzal állt elő, hogy a hadiállapotra tekintettel nullázzák le a kulturális kiadásokat, és a felszabaduló összeget fordítsák fegyverekre, azt válaszolta: „Rendben, de akkor miért is harcolunk?”