Mohai Balázs: a fotós magányos fajta FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
- A beszélgetés elején tisztázzuk: fotóriporternek, fotósnak vagy fotóművésznek tartja magát?
- Fotóriporter-képszerkesztő szakon végeztem Kaposváron, de igazából egy kicsit mindig is féltem a fotóriporterek kötetlen, ad hoc, őrült életétől. A 2006-os események idején erre a szakra jártam és az MTV székház ostroma közben rájöttem, mit is jelent fotóművésznek, fotósnak, fotóriporternek lenni. Az utóbbi mellett tettem le a voksomat. Számomra akkor ez azt jelentette, hogy a minket körülvevő történésekben jó esetben szabadon válogatva bemutathattam azt, amit szerettem volna. Méghozzá a saját szemszögemen keresztül. Baromira élveztem az ezzel járó kihívásokat, az objektívnak maradást.
- Milyen indíttatásból kezdett el fényképezni?
- Nemrég elhunyt fotóművész édesapám mellett láthattam a sokak által túlpörgősnek ítélt fotós életmódot és ennek inspiratív másik vetületét is. Kiskamaszként csillagász szerettem volna lenni, volt egy hatalmas távcsövem is. Aztán elkezdtem csillagokat fényképezni. Rájöttem, ha úgy nézzük, az objektív még hasonlít is a távcsőre. Elkezdtem fotózni a természetben, városfotókat készítettem és már tizenhárom évesen több felnőtt fotópályázaton nyertem díjakat. 2000-ben Bácsi Róbert Lászlóval közösen indultunk egy fotópályázaton, ahol második helyezést értem el. Tényleg tizenhárom vagyok, kérdezte tőlem, majd hozzátette, hogy lehet, fotózással kellene foglalkoznom. Tudatosan nem is akartam fotós lenni, de már középiskolában is dolgozgattam zenekaroknak (a Junkiesnak is), kisebb-nagyobb magazinoknak, fényképeztem első áldozást, meg ilyesmiket is.
- Szabadúszó, az MTI/MTVA külsős fotóriportere. Mennyire érintik meg azok a témák, amelyeket számukra készít?
- Azon fotósok közé tartozom, akik nem unják halálra magukat munka közben. A mai napig úgy érzem, a fotózás a hobbim maradt. Nem panaszkodok, mert lehetőségem nyílt arra is, hogy azt mondhattam a főnökömnek a menekültválság idején, hogy érdekel a téma és szívesen lemennék Röszkére. Leengedtek, és amikor másnap felhívtam onnan azzal, hogy átmennék Szerbiába, azt mondta, hogy az nagyszerű lenne, ha onnan is tudnék képeket készíteni. Végül nyolc napon keresztül ezt csináltam, Horvátországba, Szlovéniába is eljutottam.
- Más szemszögből is segít megörökíteni a migrációs hullámot.
- A menekültügy nagyon kemény volt, nem is számítottam rá, hogy milyen durva hatás fog érni. Napi húsz órákat dolgoztam, képtelen lettem volna aludni. Mellettük aludtam a kocsimban vagy polifoamon a szántóföldön, mert nem tudtam ott hagyni a történetet. Miután látta a menekültekről készített képeimet, Fabricius Gábor megkeresett egy filmötlettel. Azt mondta, olyan képi világgal ábrázoltam a helyzetet, amit elképzelt a filmjéhez. Azt kérte, nézzük meg együtt a helyszíneket, így a film képi világának felvázolásában segítettem.
- Objektivitást említ, mégis sok képe kifejezetten költői. Megfér a kettő együtt?
- A röszkei anyag kapcsán tűnt fel, hogy néhány kép esztétikailag kiemelkedik a többi közül. Arról nem érdemes beszélni, mennyire volt valóságos. Nagyon is az volt. Sok simán csak jó képet kellett háttérbe raknom amiatt, mert volt egy olyan képem, amikor a hajnali napfelkeltében szöknek a menekültek a kukoricásban. Fontos, hogy ne csak a szürke valóságot, hanem igazi hangulatot, művészi kvalitást is közvetítsek.
- Sokan ismerik a szuper képeit, de engem érdekelne, hogy szokott-e vacak képeket is csinálni?
- Nagyon durván sokat! Nem akarnék belemenni a technikai részébe, de én is csinálok ferde, életlen vagy kiégett képeket. Viszont úgy érzem, fontos pillanatban még soha nem csináltam rossz képet. Egy jó fotósnak ismérve, hogy amikor kell, akkor képes annyira a feladatra fókuszálni és van olyan rutin a kezében, hogy kis odafigyeléssel és némi szerencsével, az adott pillanatban tud nagyszerű képet készíteni. A másik összetevője a jó kép készítésének az, hogy mennyire kapja el a hangulatot.
- Gondolom, nagy elvárásai vannak önmagával szemben.
- Jó iparosként működőképes fotókat készítek, de a kész anyagok nem mindig felelnek meg az elvárásaimnak. Szerintem a legtöbb fotóriporter gyötrődik azon, hogy úristen, már megint valami szart kell leadnom, de bezzeg, ha lett volna több időm! Én legközelebb ezért akarok még jobbat csinálni.
- Melyik munkája jelentette a legnagyobb kihívást?
- A vörösiszap katasztrófa bemutatása. Ilyen eseménnyel még a tapasztaltabb kollégák sem igazán találkoztak, én pedig csak néhány éve fényképeztem. Amikor leértem, teljesen ledöbbentem. Egy napig szinte fogalmam sem volt arról, hogy mit kellene csinálnom. Akkor tanultam meg, mennyire összetett dolog fotóriporternek lenni. Nagyon látványos volt a kizúdult vörösiszap meg a sok elázott ház, de riporterként látni ezeket a rettenetes emberi történeteket, még döbbenetesebb volt. Hogyan közelít meg valakit az ember, aki élete tragédiáját éli át, hogyan lehet kivitelezni azt, hogy az izgalmas képi világot összeegyeztessem az objektív közlés szabályaival? Mindenesetre, teljesen elégedetlenül jöttem el onnan. Rossz anyagot csináltam, de ez legalább elindított egy gondolkodási folyamatot arról, hogy máskor hogyan érdemes a témához nyúlni.
- Melyik képe is került a New York Times címlapjára?
- Éppen az, ami a vörösiszapról készült. Az a kép nagyszerű példája annak, hogy mire volt szüksége a sajtónak, mit szerettek volna látni. Szerettek volna egy nagy tragédiát, nagyon sok vörösiszapot, egy negyvenhat éves Csepel teherautót, meg egy lyukas lapátot.
- Hogy került egyáltalán szóba egy ilyen kaliberű lapnál?
- Az MTI kiadta a képemet, és külföldi ügynökségen keresztül találták meg a fotóimat. Ezután Gárdi Balázs, a lap térségben dolgozó fotósa bedobta a nevemet, hogy engem érdemes hívni, ha kell még nekik kép, de végül más ügynökségi képekből megoldották a tudósítást. Gárdi egyébként a világ egyik legmenőbb fotósa, nagyon különleges dolgokat csinál.
- Szipál Márton szerint a jó képhez nem kell magyarázat. Ön szerint lehet egyáltalán beszélni róla?
- Éppen ma gondolkoztam ezen, mert fiatal fotósokhoz hívtak beszélgetni. A jó képnek olyannak kell lennie, hogy az lejöjjön az újság címoldaláról, vagy az internetes fotógalériákról. A jó kép az, amitől kiráz a hideg.
- Junior Prima-díjas, tucatnyi elismerést nyert a Magyar Sajtófotó pályázaton is...
- De a leginkább akkor érzem, hogy van értelme az egésznek, amikor fényképezés közben jókor nyomom le a gombot. Ha adódik ilyen pillanat, akkor nincs szükség megnézni a képet, mert tudom, hogy jó lett. Ritka, de minden díjnál többet érő dolog ez. Persze nem akarok álszent lenni, jó érzés volt, amikor egy évben megkaptam a Primát és egyszerre négy díjat a Sajtófotón, de a fotósok között nincs olyan nagy jelentősége a díjaknak.
- Hogyan vélekedik az aktuális fotóstársadalomról?
- Szívesen mondanék okos dolgokat, de nincs külföldi összehasonlítási alapom. Úgy látom, számtalan kiemelkedő fotósunk van, nagyon hasznos beszélgetéseket folytatunk egymással, sok komoly presztízsű rendezvényünk, pályázatunk, működő fórumunk van. Komoly aktivitás jellemzi a szakmát: a nagy öregektől kezdve mindenki foglalkozik valami speciálissal, remek alkotótáborok, kiállítások nyílnak. Mondom mindezt úgy, hogy alapvetően kicsit kívülről szemlélem a világot, mert a legtöbb fotóriporter valamennyire magányos farkas. Nagyon örülök a Capa Központ létrehozásának is, nem is tudom, mivel foglalkozhatott volna a fotóművészeti múzeum, amit a Városligetbe terveztek.
- Társaival együtt létrehozott egy önálló tömörülést is.
- Ez a Pictorial Collective nevű munkacsoport. Észrevettük, hogy baromi jó fotósok dolgoznak velünk, remek képeket lőnek, szuper gondolataik vannak, de önmagukban vannak el. Létrehoztunk egy kollektívát, ahol tizenegyen dolgozunk, szakmai beszélgetéseket folytatunk. Mindenki nagyon élvezi a közös munkát, ami a pezsgő fotós életet bizonyítja. A World Press Photo 2015 kiállítás szeptemberi megnyitójával együtt kísérőtárlatként debütáltak a képeink, s rengeteg pozitív visszajelzésben volt részünk. A legtöbben azt mondták, ezek végre aktuális magyar kérdések, amelyeket valóban érintik az embereket.
- Szabadidejét egy extrém sport, a highline tölti ki. Hogyan fertőzte meg, s hogyan került ennek révén az indiai Ladakh tartományba?
- A legtöbb fotóst a napi őrület rákényszeríti arra, hogy valahogyan megpróbáljon kiszakadni a mindennapokból. Míg mások futnak, addig én a slackline felé indultam el. Egy hosszú kötelet két szilárd pont közé feszítünk ki, a földtől fél méterre, ezen egyensúlyozva kell az egyik pontról a másikig eljutni. Ebben a fél órában nem gondoltam politikusokra, koncertekre, szóval elértem a célt. Amúgy tériszonyos vagyok és nagyon zavart, hogy ez meggátol abban, hogy a magasban fotózzak. Nyolc éve tudatosan kezdtem el tenni ellene: highliningolni kezdtem, ami lényegében ugyanaz, mint a slackline, csak sokkal magasabban. Amikor először próbáltam ki, persze, hogy én is leestem, sírtam, de idővel belejöttem. Nagy adrenalinfröccsöt ad az embernek, hogy képes hatvan méter magasan, két szikla között egy kis kötélen végigmenni. A ladakhi út pedig alapvetően fotós munka volt, de felhívtam a haverokat, hogy megkérdezzem, tudják-e, hogy ahova megyek, ott olyan hegyek vannak, amik a jelenlegi highline világrekordnál magasabbak. Másfél hónapot töltöttem ott, ebből két hét volt a sport. Mielőtt magamat fényezném, el kell mondanom, hogy nekem nem sikerült a rekorddöntés, de Kerekes Bence egy 32 méter hosszú hevederen végigment 5322 méteres magasságban, így megdöntötte a highline-világrekordot. Szerintem nagyon fontos, hogy néha elrugaszkodjunk a valóságtól.
Highline-világrekord az indiai Ladakh tartományban