Hittem is meg nem is, hogy Boros Misi így meg Boros Misi úgy, amit úton útfélen beszéltek. Sok rossz tapasztalat után már kételkedtem abban, ha valaki a temérdek tehetségkutató, vagy annak álcázott bombasztikus szórakoztató műsor keretében feltűnik. Azt gondoltam, hogy a nézettség érdekében mindent és mindenkit „fel lehet fújni”, rövid időre megcsinálni, hirtelen sikeressé tenni, majd eltüntetni a süllyesztőben, ahogy ez a legtöbbekkel történt. Az az igazság, hogy bár igen fontosnak tartottam, hogy végre nem csak könnyűzenében kutatják mohón azt a rengeteg tehetséget, vagy nevettetnek ki akár direkt, a sikeres műsor érdekében tehetségteleneket, hanem a komolyzene ifjú, sőt gyermek reménységei is összemérik erejüket, nem néztem a Virtuózokat sem. Ebben Misi nem csak nyertes volt, hanem országos kedvenc is lett. Bele-belekukkantottam az adásba, de zavartak benne a show elemek, a más csatornák programjaiból átvett hatáskeltő mozzanatok, miközben tudtam, hogy ezekre, ha nem is pontosan így, szükség van ahhoz, hogy a klasszikus zenét olyanok számára is valamelyest vonzóvá tegyék, akiknek nem mindennapi betevőjük. De aztán, amikor megláttam, hogy Misi egy teljes zongoraversenyt végig játszik a Zeneakadémián, ahol nem lehet manipulálni, izgatni kezdett, hogy akkor hogyan is állja meg a helyét. Olvastam persze, hogy Mozart, de akár Vásáry Tamás is, már nebuló korukban milyen meggyőzően koncerteztek, de magam még nem tapasztaltam ilyet.
Azt azért jó volt észlelni, hogy a Zeneakadémia közönsége nem csak gyerek, nem csupán kuriózum nézőbe jött. A Győri Filharmonikus Zenekart már pódiumra lépésekor szeretetteljes taps fogadta, csakúgy, mint karmesterüket, művészeti vezetőjüket, Berkes Kálmánt. És kimondottan szép sikere volt Mozart D-dúr, közismertebb nevén Haffner szimfóniájának. Nem arról volt szó, hogy ez a bemelegítés, és aztán majd pódiumra lép a sztár, akit már mindenki tűkön ülve oly nagyon vár. Nem és nem. A publikum élvezte Mozartot, ezt az áradó, örök mozgásban lévő, széles érzelmi amplitúdójú zenét, melybe harsányság ugyanúgy belefér, mint érzelmesség és fájdalom.
De aztán, igaz, ami igaz, mindenki hatványozottan felélénkült, amikor Boros Misi a pódiumra lépett. Rögvest meghajolt és már ekkor dübörgött a taps, majd határozott kedvességgel a kezét nyújtotta a koncertmesternek, és lehuppant a zongorához. Nem volt a szokásos székigazgatás, ő láthatólag már azon nyomban arra gondolt, ami még el sem kezdődött, Haydn, D-dúr zongoraversenyére. Kotta nem volt előtte. Ez önmagában persze nem érdem, tudjuk, nem kívülről, hanem belülről kell játszani, de valahogy egy gyerek esetében már ez is imponáló.
Mindig úgy gondoltam, hogy a koncerteken a zene látvány is, ez most hangsúlyosan így volt. Boros arcán, mimikáján akkor is ott tükröződött Haydn muzsikája, ha éppen nem játszott, csak hallgatta a zenekart. Minden kiült az arcára, sőt nem csak arra, hanem az egész testére, ritmusra ringatózott a széken, az ujjai szinte külön éltek, olykor a lába is lendületbe jött. Maga volt a megtestesült zene. És így is játszott. Nem véletlenül indult be a nemzetközi karrierje, New Yorkban ugyancsak ámulatba ejtette már a közönséget. Könnyeden virtuóz, ha kell, vadul gyors futamokra képes, de nem önmutogatóan, hanem elegáns játékossággal. Szellemes is magától értetődő természetességgel, és akár könnyet tud csalni a szemünkbe.
Az oldalerkély pódiumot nem látó helyein többen felálltak, hogy lássák, az a néhány gyerek, aki a nézőtéren ült, csaknem transzba esett, hogy jé, ezt tudja a korosztálya. És mindehhez Boros nem kis beképzelt sztár, gondosan figyel a karmesterre, a zenekarra, összesimul, harmóniába kerül a játékuk. Aztán persze két ráadásban abszolút megmutatja, hogy szólistaként is remek, hogy például A varázsfuvola világa szintén meglehetősen közel áll hozzá. Közben egyáltalán nem tűnik koravénnek, egy felszabadult kölyök, aki kedvvel sportol, nyilván focizik a haverokkal, és amikor meginterjúvolják, akár már fontos dolgokat is megfogalmaz.
Ráadásul a zenei tehetség valószínűleg nem illan tova, hanem kimondottan fejleszthető. A gyerek színész, még ha nagy sztár is volt, egyáltalán nem biztos, hogy később megállja a helyét a deszkákon vagy a vásznon. Kovács Krisztiánt például jó néhány filmben láthattuk, kedvesen rakoncátlan, huncut kölyökként, például a Hahó, Öcsi!, a Hahó, a tenger!, a Kemény kalap és krumpliorr című alkotásokban. Még a színész zseni, Latinovits Zoltán mellett is játszott az Operettszínházban, a Kutya akit Bozzi úrnak hívnak című produkcióban. Aztán járt a Vörösmarty Gimnáziumba színész-dráma tagozatra. Majd eltűnt a szemünk elől, informatikussá válva.
Czinkóczi Zsuzsát Ranódy László ötezer gyerek közül 6 évesen választotta ki az Árvácska című film főszerepére, amitől egy csapásra országos ismertségre tett szert. Nem lett belőle se színész, bár Mészáros Márta visszacsalogatja a filmjeibe. Pár éve feltűnt a Karinthy Színházban, éppen Mészáros rendezésében, a Cabiria éjszakáiban utcalányt alakítva, de nem állítható, hogy újra felfedezésszámba ment, jótékonyan belesimult a nem különösebben sikerült előadásba.
Hosszan lehetne folytatni a sort, akár Oszvald Marikáig, aki néhány évesen már színpadon volt, és szerencsére ott is maradt, de hát neki már a szülei is ott voltak. Ahogy például Kemény Henrik is, a későbbi Kossuth-díjas bábművész, már 6 évesen édesapja népligeti színházában játszott Vitéz Lászlót. A színészdinasztiák sorsa külön eset, ahogy az artista dinasztiáké is, melyekben szinte automatikusan belenő a gyerekek egy része a szülei mesterségébe. Az egyik Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon komoly vita kerekedett arról, hogy egy tíz év körüli kínai gyerkőcnek lehet-e első díjat adni. Aztán csak muszáj volt, mert hihetetlen, amit lengő kötélen produkált. Felteszem, hogy belőle artista lett. Ahogy valószínűsíthető, hogy Boros Misiből messze földön híres, jeles zongoraművész válik.
Jó volt a kezdeteknél megtapasztalni a leendő nagyságot. És utána jó volt még meghallgatni Beethoven I. szimfóniáját. Ebben is érződik már az a zsenialitás, amit később ebben a műfajban ez az óriás produkált.
