„Útelágazáshoz ért a magyar-amerikai viszony” – mondta Németh Zsolt a Népszabadság e hét csütörtöki számában. Az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnökeként előadott fejtegetésének azért tulajdoníthatunk jelentőséget, mert Némethet mindig is a magyar külpolitika „atlantistájának” tekintették, vagyis olyan Fideszesnek, aki az Egyesült Államokkal való szövetséget meghatározónak tekinti, és általában igyekszik békítően kezelni a magyar kormány és Washington utóbbi években igencsak konfliktusos viszonyát. Nem is lett belőle külügyminiszter, és még államtitkári pozícióját is fel kellett adnia – amit az elemzők jobbára azzal magyaráztak, hogy Orbán Viktornak nem tetszett Németh túlságosan diplomatikus stílusa. Kétségtelen, hogy a Szijjártó Péter képviselte, merőben szokatlan modor jobban megfelel a miniszterelnök „szabadságharcos” indulatának; Németh Zsolt ezt a fajta, immár kötelezővé tett pökhendiséget aligha volna képes magáévá tenni.
Most megfogalmazott nézetei azonban csalódást keltőek – legalábbis azok számára, akik azt gondolták, hogy a volt államtitkár, a kormánypárt régi, rutinos külpolitikusa az amerikai nagykövet legutóbbi, a rezsimnek nem éppen hízelgő nyilvános előadása után azért ad interjút, mert higgadtan akarja kommentálni az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolatának újabb fejleményeit. Már amennyiben egyáltalán bármiféle változásként értékeljük, hogy Colleen Bell leplezetlen bírálattal állt elő a Corvinus Egyetem fórumán. Mindenesetre Németh szerint 2015-ben a magyar-amerikai viszonyt a „kiegyensúlyozottság jellemezte”, de ehhez képest a nagyköveti beszéd „összességében torz képet fest” erről a kapcsolatról; ezért az a kérdés, vajon hajlandó-e Amerika ezentúl a „megfelelő szemüvegen” nézni Közép-Európát, ahol a magyar és a lengyel választási eredmények „gyökeres politikai átrendeződésre” vallanak.
Németh eszmefuttatása, bár kissé körmönfontabban, de lényegében egyrészt ugyanolyan alaptalanul kárhoztatja Colleen Bell fellépését, mint akár Szijjártó Péter, akár Lázár János, másrészt arra inti Amerikát, hogy megkerülhetetlen realitásként vegye tudomásul a közép-európai régió jobboldali radikálisainak előretörését. De először is: a nagykövet nyilvánvalóan nem a saját, hanem a State Department véleményét adta elő, mégpedig ugyanazt a véleményt, ami Hillary Clinton négy évvel ezelőtti budapesti látogatása óta valójában semmit nem változott. Sőt, a pontosság kedvéért: csak tovább szigorodott, minthogy az akkori „észrevételeket” Orbánék máig sem fogadták meg. Másodszor: a magyar demokrácia Colleen Bell által vázolt, leromlott állapota minden részletében helytálló; nem véletlen, hogy érdemi cáfolatára a kormány emberei képtelenek.
De ami Washingtont aktuálisan még jobban aggasztja, az éppen a lengyel választások várható következménye, vagyis az Orbán-Kaczinsky tengely valószínűsíthető kialakulása. Mert az Obama-adminisztráció nem akar szemüveget cserélni. Továbbra is úgy látja, hogy Kelet-Közép-Európa nacionalista-populista kormányai járványszerűen veszélyeztetik az unió egységét, és megkérdőjelezik közös, demokratikus értékrendjét.
Németh Zsolt jóindulatúan sürgeti Amerikát, hogy „adjon végre megfelelő válaszokat a tágabb Közel-Kelet humanitárius katasztrófákat eredményező súlyos konfliktusaira”, de mindjárt hozzáteszi, egyáltalán „nem mindegy” miként teszi ezt: a „balliberális felfogás” alapján, „Soros György kottájából játszva”, vagy a kelet-európai országok „erőteljes biztonságpolitikai megközelítésével". Pedig bizonyára tisztában van vele, hogy ezzel a nevetségesen hamis retorikával az amerikaiaknál nincs mit keresni – értik ugyan, hogy a parlament külügyi bizottságának elnöke is átvette a kormányzati kommunikáció valamennyi Fideszes megszólaló számára előírt, belföldre szánt formuláját - amely a balliberális világnézet számlájára akarja írni a menekültkrízist -, de az ilyen propagandaszöveg nem alkalmazható két ország komoly diplomáciai diskurzusában. Megmutatja viszont, hogy Magyarországon már az úgynevezett atlantisták is készek beállni az unortodox orbáni külpolitika mögé; nincsenek többé mérsékeltek, józanok, realisták – az egész kompániát benyeli a „függetlenségi” mámor. Meglehet, akár még el is hiszik, hogy a Nyugatnak új szemüveget kell csináltatnia a nálunk zajló gyökeres átrendeződés felismeréséhez, mert mint Németh nem átallja hirdetni: a migrációs válság „új fejezetet nyit Közép-Európa emancipációjában”.
Ám nem biztos, hogy valóban olyan átéltek ezek a fennen hirdetett víziók. Élhetünk a gyanúval, hogy a külügyi bizottság elnöke csak azért beszél így a sajtónak, mert nem akarja végérvényesen befejezni a karrierjét. Hiszen előtte sem titok, hogy Közép-Európa politikai egyenjogúsításának éppen az a legfőbb akadálya, amit ez a rezsim művel. Hogy mást ne mondjunk: a folyamatos, lelkiismeretlen hazudozás. A valóság szüntelen átfestése egy olyan virtualitássá, amelyben a fogalmak elvesztik eredeti jelentésüket, a tények nem számítanak, és minden alárendeltetik a központi hatalom félelem-, és gyűlöletkeltő önkényének. Ami természetesen a rendszerváltás utáni magyar külpolitika hagyományos nyugati orientációját, hangvételét, és viselkedésmódját is leírja – azokkal az emberekkel együtt, akik még őriztek valamit a régi iskolából.
Németh annyiban persze kétségtelenül jól ítéli meg a helyzetet, hogy a két ország viszonya minden jel szerint csakugyan útelágazáshoz érkezett. De jobb, ha tudjuk: nem Amerika fog követni minket.
