Szülői értekezleten az óvónéni szóvá tette, hogy a nagycsoportos Győzőke mostanában furán viselkedik. Csak annak hajlandó átengedni a biciklit, aki ebédnél neki adja a fasírtját. Korábban a felével is beérte, de most vérszemet kapott, napról napra növeli a „tétet”. Ő akarja mindenkinek megmondani, mit szabad játszania és mit nem, kizárólag az ő barátai közül kerülhetnek ki a naposok, a tisztasági felelősök, és az ebéd osztók. Baj van a gyerekek „szólásszabadságával” is: aki olyat merészel mondani rá, vagy a barátaira, ami nem tetszik, az az ebédosztáskor – véletlenül – nem kap süteményt. És a Túró Rudit is csak barátok között osztják szét. Csodálkozik az óvónéni, kitől tanulnak ilyesmit a gyerekek…
Colleen Bell, az amerikai nagykövet elmondta azt a bizonyos beszédét a Corvinus Egyetemen, azóta úton-útfélen a szemére vetik, hogy beleszól a dolgainkba, pedig mi nem vagyunk „gyerekek”. A hivatalosságaink orra alá dörgölte, hogy nálunk már-már rendszerszintű a korrupció, sérültek az alkotmányos fékek és ellensúlyok, a demokráciában szokatlan méretű a hatalom koncentrációja, de bajok vannak a szólásszabadsággal is. Egy héttel később „elbeszélgetett” a magyar külügyminiszterrel, és ezután mindketten széles mosollyal az arcukon vettek búcsút egymástól.
Egyre jobban tetszik ez a nevelési módszer. Elhatároztam, hogy ezentúl nem fogok durcáskodni, morgolódni még serdületlen családtagjaimmal, ha rossz fát tesznek a tűzre. Legfeljebb majd "elbeszélgetek" velük. De az biztos, hogy amíg fel nem nőnek, nem engedem őket híradót nézni.
