Ahhoz képest, amilyen hangon az utóbbi időben a magyar külügyminiszter a kormányt ért külföldi bírálatokra reagált, Colleen Bell nagykövet Corvinus egyetemi előadását követően Szíjjártó Péternek legalábbis hadat kellett volna üzennie az Egyesült Államoknak. Hiszen az amerikai külképviselet vezetőjének kijelentéseihez mérten barátságos megjegyzésnek tűnik mindaz, amit nemrég a szerb, a román, a horvát, az osztrák vagy akár a svéd politikusok a kormányról mondtak, és mint tudjuk, az érintett országok nagyköveteit legott be is rendelték a Külügyminisztériumba, hogy átvehessék a magyar tiltakozást. Colleen Bellt azonban, noha igencsak éles egyértelműséggel fogalmazta meg az Orbán-rezsim átfogó kritikáját, Szijjártó mégsem vonta felelősségre - ami jelzi, hogy egy nagyhatalom képviselőjével szemben azért visszafogja magát. Beérte egy erőtlen közleménnyel, amely arra hivatkozva vonja kétségbe a nagykövet kompetenciáját, hogy „Magyarország nem az Egyesült Államok tagállama”; egyébként pedig leszögezi: az amerikai kormány Bell asszony által közvetített megállapításait „sokszor hallottuk már, azok semmi újdonságot nem tartalmaztak”.
Meg kell adni, ezúttal a külügyminiszter mindkét argumentuma vitán felül helytálló. Kivált a második érdemel igazán figyelmet. Szijjártó ugyanis közvetve elismeri, hogy Washington csupa olyasmit kér számon - egyébként hangsúlyozottan megbecsült szövetségesén -, ami már évek óta folyamatosan megterheli ezt az amúgy kitüntetett kapcsolatot. Amikor Hillary Clinton még külügyminiszterként Budapesten járt, hasonló politikai változásokat sürgetett, mint azóta a State Department több magasrangú tisztségviselője is; bár mindegyikük enyhébben hívta tetemre a magyar kormányt, mint most Colleen Bell. Ami persze nem a mindössze kilenc hónapja hivatalban lévő nagykövet kivételes gorombaságára vall, hanem arra, hogy otthoni felettesei az eddiginél is határozottabb fellépésre utasították.
Jóllehet, ők is értesültek róla, hogy Magyarország nem az Egyesült Államok tagállama – Szijjártó hepciás, szemtelen megjegyzése igencsak elhibázott. Mert nyilvánvaló, hogy egy közös szövetségi rendszer részeseiként igenis számon kérhetők rajtunk az euroatlanti demokráciák normái. Amelyek megtagadását Orbánék persze soha nem deklarálták, legfeljebb belpolitikai praxisukban – finoman szólva – mellőzik. Colleen Bell kendőzetlen, természetesen hazulról diktált beszédének tehát egyetlen szava sem volt alaptalan. Hiszen a magyar kormány valóban egyoldalú függőségbe manőverezte az országot az orosz energiától, a gazdasági szabályzók csakugyan protekcionisták és kiszámíthatatlanok, a korrupció vitathatatlanul rendszerszintű, az alkotmányos fékek és ellensúlyok súlyosan sérültek, az alkotmánybíróság elvesztette pártatlanságát, kérdéses a bíróságok függetlensége, a civil társadalom szervezetei kiszolgáltatottak a kormányzat vegzatúrájának, a médiaviszonyok pedig éppúgy manipuláltak, mint a választási törvény.
Minderre Szijjártó Péter azért nem reagál érdemben, mert maga is jól tudja, ha megpróbálná tételesen cáfolni az amerikaiak véleményét, csak rosszul járhatna, hiszen a makacs tényekkel szemben eszköztelen. Ezért inkább nagy mellénnyel műfelháborodik és mellébeszél, éppúgy,mint Lázár János is, aki a szokásos kormányinfón igyekezett keményen visszaszólni a nagykövetnek – azonban a nagyhangú semmitmondásnál többre neki sem telt. „Beavatkozásnak” minősítette az amerikai állásfoglalást, mégpedig „kifejezetten irritálónak”, amely „sértő” a magyar emberekre nézve. Megszokott csúsztatás, hogy a kormány szócsövei a rezsim bírálatát mindig az ország és az állampolgárok nevében utasítják vissza.
De ami mégis újdonság volt, az a menekültkrízissel kapcsolatban hangzott el. Colleen Bell ugyanis nyomatékkal hangsúlyozta, hogy noha minden államnak joga van megvédeni a határait, a magyar kormány azonban megbélyegzi a migránsokat és ellenségként kezeli; márpedig „a xenofób retorikának nincs köze a megoldáskereséshez”. És tovább: „A nacionalista, intoleráns retorikát a szemétdombra kell hajítani”. Ez a szokatlanul érdes fogalmazás volt az, ami Szijjártót és Lázárt egyaránt arra késztette, hogy szándékosan félreértsék a nagykövetet. A kancelláriaminiszter minden további nélkül kijelentette, hogy „a kormány még amerikai kérésre sem fogja átengedni a menekülteket” – mintha bizony Colleen Bell ezt követelte volna. A külügyminiszter pedig még rá is licitált a hamis sejtetésre: „Tudjuk, hogy az Amerikai Egyesült Államok szeretne minél több bevándorlót látni Európában, nyilván ezért fogalmazták most meg a véleményüket, ugyanakkor Magyarország az egyetlen európai ország, amely meg tudta állítani határainál a bevándorlók áradatát”.
Mondani sem kell, hogy ebben a szövegben két otromba hazugság fonódik össze. Az első agyrémmel nem is érdemes foglalkozni; azt viszont még a legelszántabb orbánisták is láthatják, hogyan „állítottuk meg” a migrációs áradatot: elébb ellenőrizetlenül, ezrével szállítottuk az embereket Ausztriába, majd a kerítéssel eltereltük az útvonalukat Horvátország és Szlovénia felé. Szijjártó és Lázár mégis azt hiszi, hogy az amerikai nagykövet szavait is ugyanazzal a lebutított kommunikációval ellensúlyozhatják, ami mostanában olyannyira beválik – aki a kormányt bírálja, az egyszerűen megkapja a „menekültpárti” besorolást.
Colleen Bellre is ezt a differenciálatlan ostobaságot próbálják rásütni; remélve, hogy akkor legalább a migránsok ellen felhergelt, láthatóan növekvő szavazótábor nem firtatja majd, tulajdonképpen mit is mondott a nagykövet az Orbán-rezsim elfogadhatatlan hatalomkoncentrációjáról, demokratikus deficitjéről, korrupciójáról és jogtiprásáról.
Primitív áfium; szégyenletes és elkeserítő, mennyien beveszik.
