A katolikus hívek mindig nagy figyelemmel kísérik papjaik, püspökeik megnyilatkozásait. A legkevésbé sem lehet ez másként akkor, amikor a Magyar Katolikus Püspöki Kar új elnöke, Veres András a Népszabadságnak ad interjút. A püspök által adott interjú különösképpen igényt tarthat az érdeklődésre, mivel olyan átfogó kérdéseket érint, amelyek már jó ideje foglalkoztatják a közvéleményt. Az egyik ilyen alapkérdés az egyház pártpolitikai függetlenségének hangsúlyozása, amin a másik oldalról, azaz a pártpolitikai részéről mutatkozó törekvések semmit sem változtatnak. Az már az ő dolguk, hogy „egyes pártok, kormányok közelebb vagy távolabb érzik magukhoz az egyházat. Soha nem az egyház keresi a pártok, kormányok szimpátiáját” – hangsúlyozza Veres püspök.
Négy fillért érő üzérek
Ha ez így van, márpedig így kell lennie, akkor a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnökének nemcsak azt kellene az interjúban kimondania, hogy nem ért egyet a Jobbik menekültellenes magatartásával, hanem azt is, hogy ugyanezért a kormányzat politikájával sem. Hiszen, ha maga a kormányfő ország-világ előtt a végvári kapitány szerepét vállalta, akkor ebből világosan következik, hogy a hazai közvélemény sem tarthatja másnak a menekülteket, mint ellenségnek. Igaz ugyan, hogy ez az attraktív szerepvállalás már az interjú elhangzása után történt, de voltak előzményei.
Az olasz püspöki kar napilapjában „A lepkék és a szögesdrót” címmel megjelent cikk szerint a Magyarországon használt pengésdrót kegyetlenebb minden más eddig használt hagyományos szögesdrótnál – és a kialakult helyzetet a mauthauseni koncentrációs táborral hozza összefüggésbe. Ehhez a tematikához kívánkozik Nunzio Galantinonak, az olasz püspöki kar főtitkárának megjegyzése, aki „négy fillért érő üzéreknek” nevezte azokat az olasz politikusokat, akik a menekülők befogadási feltételeinek szigorítását sürgetik. Ezek a „rendkívül ostoba” kijelentések semmi mást nem szolgálnak, minthogy egyes pártok, szervezetek szavazatokat tudjanak „összekaparni” maguknak.
Ha a Fidesz-kormányzat plakátkampányának menekült-ellenes tendenciáját nem is vette észre Veres András püspök, az azonban már végképp hihetetlen, hogy a parlamenti törvényhozásról ne lennének pontos információi. Ha pedig vannak, akkor bizony fel kell tennünk a kérdést: a magyar parlament kormánytöbbségének – amely rohamtempóban megszavazta az Európában példa nélküli szigorúságról tanúskodó törvényeket - vajon mennyi lehet az árfolyama? És persze Galantino püspöknek igaza van abban is, hogy mindezzel szavazatokat lehet szerezni. S mint tudjuk, azóta csakugyan nőtt a Fidesz támogatottsága.
Az olasz egyház nyilatkozatait olvasva óhatatlanul felmerülhet bennünk, hogy miért ott s miért nem nálunk váltja ki az egyházi vezetők felháborodását a pengésdrót, hiszen nem Itáliában, hanem Magyarországon épült a kerítés?
Ennek tükrében a Veres püspök által adott interjú menekültekre vonatkozó része elsősegélyre szorul: csak azoktól a bizonyos éles pengéktől felsebzetten tud elvergődni az egyetértés határára.
A szociális igazságosság követelménye
Nemcsak a migránsokkal szemben, hanem más területen is akad a Fidesznek az emberi nyomorúság iránti érzéketlenségét bizonyító konkrét példa, amely kiválthatná a katolikus egyház vezetőinek kritikáját. Mert vajon összhangba hozhatóak-e a főpolgármesternek és más fideszes polgármestereknek a hajléktalanokat bizonyos városrészekből kitiltó intézkedései azzal a pápai megnyilatkozással, amely a washingtoni Szent Patrik székesegyházban hangzott el: Isten Fia hajléktalanként jött a világra? És az ehhez hasonló jelenségeket hosszan lehetne sorolni. Az egészségügy romló állapotától a közmunkások diszkriminációjáig, a politikai hatalom holdudvarának páratlan anyagi gyarapodásától a vidék elszegényedéséig. Vajon ennek alapján érvényesül-e a zsinati dokumentumokban és a pápai szociális enciklikákban megfogalmazott követelmény, hogy az állam a közjó őre? Ha Veres püspök egy korábbi nyilatkozatában szükségesnek tartotta kimondani, hogy a hazai baloldal a saját kritériumainak sem felel meg, akkor az a kérdés is válaszra vár, vajon a hazai jobboldali kormánykoalíció, amely kereszténynek mondja magát, megfelel-e a kereszténység kritériumainak?
A fent említett problémák súlya alól aligha lehet kimenekülni azzal, amit Veres püspök mond, hogy „az egyház függetlenségének megőrzése szempontjából a Fidesz még nem adott okot a bírálatra, a baloldal annál inkább”. Mert itt két, egymástól jól megkülönböztethető kérdésről van szó: az egyik az egyház működésének, a vallás- és a lelkiismereti szabadságnak, a másik pedig a szociális igazságosságnak és a személyi méltóságnak a követelménye. Az előbbiben valóban nem ad okot a Fidesz a bírálatra, de az utóbbiban annál inkább.
Sőt, az az indokolt benyomásunk is támadhat, hogy az előbbit azért teljesíti utolérhetetlen buzgalommal, hogy az utóbbiról, a legszegényebbek növekvő sokaságáról megfeledkezzünk. És eszerint előzékenyen meg is feledkezünk. Mert az interjúban erről, a szociális igazságosságnak és a minden embert megillető személyi méltóság érvényesülésének társadalmi méretű hiányáról szó sem esik.
Ugyanakkor el kell ismerni – ahogy az interjúban is olvasható -, hogy a Magyar Katolikus Egyház karitatív szervezetei áldozatos munkát végeznek. Ámde ez csak enyhíteni képes a mutatkozó bajokat és nem pótolhatja egyházunk vezetőinek a szociális enciklikák tanításainak megfelelő, kötelességszerű helyzetelemzését. Ha a magyar társadalom problémáiról csak egyoldalú állásfoglalások születnek, akkor kockáztatjuk az egyház más vonatkozású tanításainak hitelességét - amire egy korábbi cikkemben már utaltam (Miasszonyunk, Népszava, 2015. 09. 15.).
Szimpatizánsok és ellenfelek
S ha innen nézzük a kérdést, márpedig innen is néznünk kell, akkor a magyar katolikus egyházi vezetőknek nem sok dicsekvésre ad okot a Fidesszel kialakult jó viszony. Ebben az összefüggésben még az sem egészen biztos, hogy pusztán a pártok dolga, mennyire érzik közel avagy távol magukhoz egyházat – ahogy az interjúban elhangzik. Mert meg kell gondolni, hogy kit és miért engedünk magunkhoz közel. Volt már arra példa a történelemben, hogy az egyház jogaiért síkra szálló politikai erők saját céljaikra használták a gyanútlan, és az állami kedvezményektől elkényelmesedett szövetségesük, a papi hierarchia tekintélyét. Hogy a katolikus egyháznak nyújtott privilégiumokért cserébe abban is lojalitást vártak, amiben és amiért később szégyenkezni kellett.
Még azt is meg merném kockáztatni, hogy az egyháznak a történelemben sokkal kevesebbet tudtak ártani a politikai ellenfelei, mint a barátai. Az egyházpolitikában fokozott mértékben érvényes a mondás: Uram, ments meg minket a barátainktól, az ellenségeinkkel magunk is elbánunk!
Veres András püspöknek el kell hinnünk, hogy az egyház nem keresi a pártok szimpátiáját – ami azonban nem zárja ki, hogy a politikai érdekekből táplálkozó szimpátiának áldozatául eshet. Mint ahogy az sem lehetetlen, hogyha azt a bizonyos szimpátiát nem kereste ugyan, de ha már megtalálta, ragaszkodik hozzá. Jobban ragaszkodik, mint amennyire kellene. S akkor már veszít a meggyőző erejéből az a kijelentés, hogy az egyház független a pártpolitikától.
Azt sem kell kitörölni az emlékezetünkből, hogy a Fidesz sem volt mindig ennyire vallásos. A rendszerváltást követő parlamenti ciklus jegyzőkönyveiben a mai nyilatkozatokkal szöges ellentétben álló kijelentéseket találhatunk. "Megtérésük" körülményei pedig eléggé speciálisak ahhoz, nehogy mindent elhiggyünk nekik. De ha már a megtérés teológiai fogalma szóba került, akkor ennek lehetőségét nem tagadhatjuk meg a baloldaltól sem. Viszont ha egy püspök már a választás pillanatában, amikor baloldali kormány kerül hatalomra, fanyalog az eredményen – ahogy ezt egy korábbi nyilatkozatában Veres András püspök tette -, akkor ne csodálkozzon, hogy amilyen volt az adjon Isten, olyan lesz a fogadj Isten is.
Konszenzus a világi hívekkel
Persze minderre Veres András püspök azt mondhatja, mint ahogy az interjújában mondja is, hogy ez és az ehhez hasonlók, durva kijelentések. S hogy mi ebben a durvaság? Hát az, hogy „fölszólítják a püspöki konferenciát, hogy nyilatkozzon a pápa útmutatásával kapcsolatban, cselekedjen annak megfelelően”. Valóban nagy baj, ha a magyar püspököket erre fel kell szólítani. S már csak az a nagyobb, ha ezért meg is sértődnek. És Veres András éppen ezt teszi, amikor az ilyen megnyilvánulásokat durvának minősíti.
De hát mi a kivetni való abban, ha a katolikus hívek figyelemmel kísérik a világegyház eseményeit és az elsősorban a Ferenc pápa személyéhez köthető pozitív folyamatokat szeretnék a hazai egyházukban viszontlátni, s ennek a vitathatatlanul jogos igénynek a nyilvánosság előtt hangot is adnak? „Magunktól is tudjuk a dolgunkat” – hangzik a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnökének rendreutasító válasza. De hát nem tudják! Mert egészen pontosan senki sem tudhatja. Hiszen mindannyian gyarló emberek vagyunk. Az igaz is napjában hétszer vétkezik.
S mivel az interjúban Veres püspök zsinati szellemben hitet tesz amellett, hogy az egyház nemcsak papokból és püspökökből áll, hanem beleértendő a világi hívek sokasága is, akkor el kell fogadnia, hogy a püspöki kar megnyilatkozásai sem lehetnek függetlenek a világiak véleményétől. Hogy a Magyar Püspöki Kar megnyilvánulásaiban ott kell lennie az általuk képviseltek, az ő pásztori gondjaira bízott közösség tagjai minél szélesebb körű konszenzusának. Ami akkor különösképpen megkerülhetetlen, ha a világiak véleménye megfelel a Szentatya útmutatásainak. Hát mi másnak is akarnánk - akarhatnánk - megfelelni?
És van itt még egy, az imént mondottakkal összefüggő figyelmeztető jel. A 2014-es statisztikai adatok szerint a magyar lakosság kétharmada nem rendelkezik adója egy százalékáról egyetlen egyház vagy vallási felekezet javára sem, a Magyar Katolikus Egyháznak juttatott felajánlások pedig a korábbi évhez képest 9,5 százalékkal csökkentek. Ha ideális a jelenlegi kormányzatunk és a püspöki kar is tudja a dolgát, akkor vajon miért csökkentek a felajánlások?
Végül, engedtessék meg egy saját tapasztalatból származó epizód! Mert, mi tagadás, a cikkírás közben deja vu-érzésem támadt. Még a rendszerváltozás előtt az Új Ember című katolikus hetilapban kritikus hangú cikket írtam a marxista-keresztény párbeszédről. Ezért aztán a párbeszédben vétkes engedékenységet tanúsító püspök az Állami Egyházügyi Hivatalnál feljelentett, mondván, hogy megrontom az állam és az egyház közti jó viszonyt. Olyasmit vett védelmébe, amit utóbb, a rendszerváltást követően szégyellni kellett. Isten mentsen attól, hogy amire most büszkék vagyunk, azért utóbb megint szégyenkezni kelljen!
