A tekintélyuralmi rendszerek valóságvesztése, elszakadása a mindennapok realitásaitól akkor következik be, amikor hatalmi építményének egyre bonyolultabb labirintusában saját maga is eltéved. Annak lesz a foglya, amit megalkotott. És akkor már csak önmagára figyel, és ezt követeli meg a hozzá szegődött sajtó munkásaitól is. Holott a sajtó természetéből fakadó feladata - pártpolitikai oldalak iránti rokonszenvétől függetlenül - a kritika volna, még akkor is, ha az adott orgánum beállítottsága egyezik az éppen regnáló hatalommal. A demokrácia egy önmagát folyamatosan korrigáló hatalmi rendszer, ahogy azt a kereszténydemokrata Robert Schumann meggyőző erővel bizonyította, ha viszont egy rendszer önmagát demokráciaként akarja működtetni, akkor nem a médiavilág bekebelezésében kellene jeleskednie.
Ha a kormányzat bízna a saját igazságában, az igazság meggyőző erejében, akkor helyet adna a kritikának. Hiszen a filozófiatörténet jelentős gondolkodója, Cusanus azt tanította: „semmi sem olyan jó, hogy ne lehetne még jobb”. Sőt, ha olyan jól működik az Orbán-rendszer, mint amennyire mondja magáról, s amennyire kívánja, hogy róla is mondják, akkor olykor önkritikát is gyakorolhatna. (A Rákosi-rendszerben még a párt is gyakorolt önkritikát, mert ők is tudták, hogy néha kell tenni egy-egy gesztust legalább a szemmel látható hibák kijavításának szándékáról. Gyakorta mondták: „elvtársak, vannak még hibák!” Még vannak – és persze nem a hibákra esett a hangsúly, hanem a megszüntetésük ígéretére.) Most azonban a kormányzati tömegtájékoztatás szerint nincsenek hibák.
Amit napjainkban a tv2 körüli kormányzati manőverek hoznak a felszínre, azt a félelmet tükrözik, hogy a tömegtájékoztatás sugallta kincstári optimizmuson repedések támadhatnak. A Simicska Lajos nevével fémjelzett sajtóbirodalom miután levált a Fidesz-kormány köldökzsinórjáról, nem lett balliberális, megőrizte konzervatív-jobboldali identitását, de egyre határozottabb kritikát fogalmaz meg a fennálló rendszer lényegbevágó, azaz a demokrácia alapértékeit negligáló magatartásával szemben. Ebben a helyzetben a kormányzat számára létfontosságú lett egy nagy nézettségű tv-csatorna megszerzése, mert a tőle függetlenedő jobboldali médiavilág tekintélyét korábbi olvasói, nézői szemében egyik napról a másikra nem lehet lenullázni, és ez a Fidesz számára több mint kellemetlen. Mert Simicska Lajosról sok mindent lehet mondani, de a kormányzati propaganda által sikeresen sulykolt balliberális ellenségképbe nem lehet besorolni.
Hírek szerint Fideszes körökben tartanak attól, hogy Simicska könyvet ad ki korábbi "barátai" viselt dolgaikról, ami alighanem tanulságos meglepetésekkel szolgálna. De még ennél is különlegesebb helyzetet teremthetne a hazai politikai élet jövőbeli alakulását illetően, ha a vállalkozó egy jobboldali párt megszervezésébe fogna, azoknak az alapelveknek a gyakorlati megvalósítása érdekében, amelyeket az általa birtokolt médiavilág képvisel. Egy ilyen kezdeményezés alighanem kimozdítaná a magyar pártpolitikát stagnáló állapotából és rést üthetne a Fidesz által kiépített tekintélyuralmi rendszeren.
