– A 2014-es albumon már játszottak a miskolci szimfonikusok, de az élő bemutatókra csak most kerül sor.
- 2013 novemberében Miskolcon léptünk fel Steve Hackett-tel. Ekkor ünnepelték a szimfonikusok 50. évfordulójukat, az ő jubileumi koncertsorozatukba illeszkedett a mi koncertünk. Az idő rövidsége miatt Steve néhány kamaradarabjához készített billentyűsünk, Kovács Zoltán vonós partitúrákat. Ezek a darabok hallhatók a Live In Blue című albumunkon. Ezután kaptuk az ajánlatot a zenekartól a közös munkára. Neki is láttunk a munkának, komponistánk, Barabás Tamás vezetésével, azzal az igénnyel, hogy most „strukturális sztárvendég” lesz, teljesen a Djabe „tagjává” válik az egész szimfonikus csapat az összes ebben rejlő lehetőséggel. 2014 tavaszán mindössze három napunk volt a felvételekre, és májusban meg is jelent a Forward. Már akkor gondolkodtunk az élő bemutatón, de akkor szerencsére nem jött össze, nekünk is érlelni kellett az anyagot. Végül az idei, november 10-i dátum lett minden szempontból a legfelelőbb a MüPa-koncertre. Szerettük volna, ha a miskolci bemutatóra néhány nappal korábban kerül sor, de aztán a szimfonikusok a Zene Világnapját találták alkalmasnak erre, amelyet három napig tartó próbák előztek meg.
- Hogyan választották ki a karmestert?
- Kerestünk olyan itthoni dirigenst, aki dolgozott már hasonló projektekben, nem találtunk. Szerencsére Zoli révén eljutottunk a Hamburgban dolgozó Reményi Józsefhez, aki szakmailag és emberileg egyaránt kitűnő választásnak bizonyult.
- Láttunk mostanában számos olyan kísérletet, hogy rock-zenekarok saját dalaikat „felturbózták” szimfonikus kísérettel. A Djabe „szimfonikus” koncepciója más.
- Az egész anyag úgy született meg, hogy nemcsak a Djabe alaphangszereiben, hanem a nagyzenekar adottságaiban is lehetett gondolkodni. Vannak részek, ahol csak ők játszanak, aztán mi bekapcsolódunk, karakterünket megtartva. A lényege, hogy ha ezt a programot a Djabe magában játssza, némi hiányérzetünk támad, és ugyanez érezhető, amikor csak a nagyzenekar szólaltatja meg a darabokat, bár kiváló munkát végeztek a zenészek, ez hallható a Forward bakelit-változatának 4. oldalán. Együtt válunk teljessé. Ha ezt sikerül megvalósítani, talán lehetséges lesz további koncerteket tartani, a felvételekből pedig akár lemez vagy film is készülhet.
- Érdekes volt hallani ebben a felfogásban a Forwardon túl jól ismert régi darabokat, mint például a Jégvilágot, vagy pedig a koncert végén előadott „egyveleget” (Medley), amely egyfajta keresztmetszetét adja a Djabe pályafutásának.
- A Jégvilág már születésekor „szimfonikusokért kiáltott”, de nem volt rá akkor lehetőségünk. Amikor a mostani program összeállt, és a lemez darabjai nem töltötték ki a koncert idejét, mindenkinek azonnal beugrott, hogy a Jégvilágot kell megcsinálni. Ez sem úgy szólal meg, mint régen (a 2003-as Táncolnak a kazlak című album egyik darabja volt), született hozzá egy bevezető, amely emlékeztet a Repülés című felvételünkre, magát a Jégvilágot is átírtuk, változott a szerkezete, grandiózus zenévé vált, és elkészült hozzá egy levezető harmadik rész, amely akkor szólal meg, amikor mindenki úgy érzi, hogy lezárult a zene. A Medley az, amely leginkább a „symphonic”-okra hajaz, de például a Téli Hortobágynál Tamás a darab elején lévő akkordokhoz a végén megszólaló dallamokat transzponálta, vagyis felborította az egész szerkezetet, a végén pedig a Ház a dombtetőn valamennyi zenész közös megszólalása jól zárja le az előadást.
- A Medley-ben féltucatnyi darabból összesen 12 percet játszanak.
- Régebben előfordult, hogy 3-4 órás koncerteket tartottunk. Akkoriban egymásnak adtuk a szólókat, és amíg így felépítettünk egy számot, húszperces lett. Ebbe kicsit belefáradtunk, viszont rengeteg anyagunk van, amit szívesen játsszunk. Ezért is találtuk ki ezeket az „egyvelegeket”, hogy egy-egy dalt egy-két percbe sűrítve felidézzünk, aztán továbbmegyünk.
- A szimfonikusok mellett a Djabe zenészeinek is fegyelmezettebben kell játszania.
- Dobosunk, Banai Szilárd szeret nagyon hangosan játszani, és Tamás sem bánja, ha „jól megszólal” a basszusgitár, mert dinamikus, erőteljes a stílusa. Én mindent bekérek a monitorba, közben feltekerem a gitáromat, és akkor még van két további zenész… tehát önmagunkban nagyon hangosak vagyunk. Ezúttal Szilárdot körbebástyáztuk plexivel, hogy kicsit tompítsuk a vonósok felé, de mi többiek is megpróbálunk finoman játszani, más módon megteremteni a dinamikát. Amikor öten vagyunk, esetleg néhány szólistával, akkor kialakult az én felelősségem. Itt azonban, hogy szimfonikusok kísérnek, új kihívás jelentkezett számomra is. Igyekeztem erre rákészülni és ennek megfelelni. Nem lettem ugyan ettől komolyzenész, de sikerült, és ebben benne van az a 20 év munka, amely az egyre profibbá váló Djabéban rám ragadt, amit a kollégák útmutatásaiból megszívleltem. De azért úgy látom, hogy a többiek is élvezik, bár kicsit veszekedni kell Szilárddal a hangerő miatt, Tamásnak bizonyára nagy élmény hallani, ami született, Zoli is nagyon érintett a hangszerelések miatt, minden kis apró rezzenésre figyel, Kovács Feri pedig szereti a komoly munkát. Mivel ő is klasszikus végzettségű, otthon érzi magát, hogy bele kell simulni egy szimfonikus zenekarba.
- A MüPa-koncert vendégszólistájával, Malik Manszurovval nyolc évre visszamenő kapcsolata van a Djabénak. A Forward lemezen is játszik.
- Malik egyetemi tanár, a tar nevű hangszer professzora. Igazi virtuóz, nagyszerűen improvizál, az azeri, iráni és török területen ismert mugám zenekultúra magas fokú művelője. E zenének van klasszikus, népi és ma már jazz változata is. Malikkal minden szempontból jól megértjük egymást, pedig nem szokványos számára egy ilyen együttessel együtt játszani. Úgy ismertem meg őt, hogy meghívtak az azeri nagykövetségre egy koncertre. E találkozás révén jutottunk el Bakuba, ahol már együtt léptünk fel. Szinte csodaszámba ment, hogy milyen egyszerűen sikerült ezt elintézni és odakint is a tenyerükön hordoztak bennünket.
- Húsz évvel ezelőtt alakult meg a Djabe. Hogyan tudná jellemezni ezt a két évtizedet és miként látja a zenekar jövőjét?
- Kitartó munka, irányultság a minőségi dolgokra. Mindig megpróbáltuk kihozni magunkból, amit éppen a legjobbnak tartottunk, vagy amihez kedvünk volt. Ma is törekszünk a minél igényesebb, változatosabb megoldásokra, igyekszünk kiszolgálni a rajongókat csemegékkel is. Nem hagyjuk veszni az értékeket, és bár nem lehet minden turnéról koncertlemezt kiadni, mégis szinte mindig megjelenik valami, egy DVD, egy bakelit…Van, aki egy számot kétszer ad ki, egyszer stúdió-, egyszer koncertváltozatban és többé nem foglalkozik vele. Az én koncepcióm Frank Zappáéval rokon, mert élőben minden verzió más. Ő adott nekem egy modellt arra, hogyan érdemes saját kézbe venni az irányítást. A zenekar folyamatosan alakult, a zenészek, a zeneírás révén és mindig volt valami aktuális cél. A terveink között szerepel a Ly-O-Lay-Ale-Loya lemez új, a Witchi-Tai-Tóhoz hasonló dobozos kiadása, Sipos András utolsó turnéjának anyaga, és nyilván megjelenik majd a mostani szimfonikus produkció is. Nincsenek hosszú távú elképzeléseink arról, hogy a jövőben milyen lemezt készítünk. A Forwardot is két hét alatt „találtuk ki”. Az biztos, hogy az anyag, amin a mostani koncertek után dolgozunk, nem előre megírt, strukturált dolog lesz. A Forward felvételei során sok improvizációnk született Steve-vel, Malikkal, Kovács Sárával. Ehhez tesszük hozzá legújabb ötleteinket. A munka határidejét megszabja, hogy a tervet támogatja a Nemzeti Kulturális Alap. Amire eddig kaptunk az NKA-tól, még mindig megvalósult, nem volt még példa arra, hogy kifutottunk volna az időből.