- Egy ideje saját darabjait maga rendezi. Ezek szerint már nem bízik a rendezőkben?
- Nem erről van szó. Dolgoztam én nagyon jó rendezőkkel. De most másfajta munka érdekel, mint ami egy hagyományos kőszínházban folyik. A közösségi színházcsinálás izgatott. Eltérni attól, hogy egy nagyon felkészült rendező egy kőszínház ritmusát elfogadva létrehoz egy előadást kész darabból. Inkább az érdekelt, miként valósulhat meg egy valódi közösségi munka, amelyben a résztvevő színészeknek is nagy a felelősségük, teljes mértékig a magukénak érezzék az előadást és maguk alakítsák ki saját maguk számára a szerepet. Az előadásaimról talán elmondható, hogy a színészek teljesen azonossá válnak a szerepükkel.
- Ez azért egy hagyományosan készülő előadásnál is elvárható lenne.
- Nyilván. Nálunk nagy szerepe van az improvizációnak, hagyományos esetben erre nem mindig van lehetőség. Többször előfordult, és számomra az a legnagyobb dicsőség, amikor egy megírt darabról a néző azt hiszi, hogy a színész a saját szövegét, illetve a szerepét ott helyben improvizálta. Annyira természetesen szólalnak meg, annyira azonosak azzal, amit mondanak, illetve cselekszenek.
- Hogyan sikerült ehhez a speciális módon létrejövő előadásokhoz alkotótársakat találni?
- Könnyen. Sok nagyszerű emberrel dolgozhattam együtt. Sokat segített, hogy Nagy Zsolttal az első pillanattól kezdve egymásra találtunk. Zsolt a most készülő előadásban viszont nincs benne, mert az Örkény Színház tagjaként nagyon elfoglalt. De mellette olyan jelentős színházi embereket sikerült bevonni az öt éve elkezdett munkába, mint Tóth Ildikó vagy Fodor Tamás. Az első előadásunk a Szörprájzparti volt, amelyet nyolcvan alkalommal tűztünk műsorra, és miután levettük, még akkor is lett volna rá igény. Szintén sikeres és még teltházakkal megy a négy éve bemutatott A pitbull cselekedetei című produkciónk, amelyet többek közt Párizsban és Berlinben is játszottunk.
- Ez a közösségi színházcsinálás azt jelenti, hogy nem is írja meg előre a darabot, mert az úgyis változik a próbák alatt?
- Változó, Az öldöklő tejcsarnokot, amelyet most próbálunk, megírtam 2007-ben és Tatabányán be is mutattuk. Azóta viszont erősen átdolgoztam, hogy alkalmas legyen egy igényes kocsmaszínházi előadás számára.
- Hogyan kell elképzelni ezt a kocsmaszínházat?
- A nézők a Hátsó Kapu nevű létesítményben, egy kocsmatérben ülnek, és a színészek közöttük játszanak, még az asztalukhoz is odaülnek.
- A kocsmaszínházi formát Rejtő Jenő ihlette?
- Igen, hiszen Az öldöklő tejcsarnokot Rejtő Jenő egy csodálatos kisregénye, A detektív, a cowboy és a légió című műve alapján írtam, a kisregény kerete, hogy írók ülnek egy kávéházban, és vadul írnak. Mi az előadásban ezt a miliőt teremtjük meg.
- Az öldöklő tejcsarnokban mennyi a Rejtő?
- Elszakadtam a kisregénytől, amely egyébként nem annyira Piszkos Fred világát, inkább Karinthy szellemiségét idézi, egy köznapibb történet. Nem kifejezetten a kalandok uralják.
- Rejtő abban is befolyásolta, hogy drámaíró lett?
- Nem annyira, hiszen Rejtőnek nem ez a műfaja. Egyébként nagyon nehéz Rejtő munkáit színpadra átdolgozni. Amikor olvassuk a szövegeit, derülünk a mondatokon, de ez színpadon már nem ennyire evidens.
- Az öldöklő tejcsarnok színészcsapata a szokásos, vagy új emberekből is áll?
- Több olyan színész szerepel az előadásban, akivel még eddig nem dolgoztam. A mostani csapat különlegessége, hogy a tagjai sokfelől érkeztek, a volt Szputnyikból, a K2-ből, a HOPPart-ból, a TÁP Színházból, a Titkos Társulatból, ismerték egymást, jóban voltak, de sokan nem játszottak még együtt. Egyébként a fiam is, aki a kaposvári egyetemen végzett, játszik az előadásban. Nagyon jó érzés energikus fiatalokkal együtt dolgozni, akik ráadásul a produkcióban maguk zenélnek.
- Az előadás részben közösségi finanszírozásban jön létre. Gondolom ezt a módot a kényszer szülte.
- Igen, bár az Orlai Produkció és a Manna mellénk állt, de csak szerény összeggel tudják támogatni az előadást, nem elegendő a létrehozásához, ezért gondoltuk, hogy megpróbálkozunk ezzel a finanszírozási módszerrel. Egyrészt tele vagyunk kalandvággyal. Másrészt úgy gondoltuk, ha közösségi színházat csinálunk egy közösségi térben, tehát nem színházban, akkor közösségi finanszírozással próbáljuk megteremteni ennek a hátterét.
- Hogyan lehet hozzájárulni a költségekhez?
- A www.inindiggo.com támogatói oldalon indítottuk el a kampányt két héttel ezelőtt, itt támogatói jegyeket lehet vásárolni. Ha valaki nagyobb összeggel támogat minket, akkor cserébe a jegynél sokkal többet nyújtunk. Aki például 30 dollárt felajánl, azt a belépőn kívül egy VIP bulira meghívjuk, és más meglepetésekkel is készülünk. A főtámogatónkat beleírjuk a darabba.
- Mekkora felajánlott összeggel lennének elégedettek?
- Nagyon szerényen fogalmaztuk meg a célt. Eddig kilencszázezer forint áll rendelkezésünkre a producereink jóvoltából, és ehhez még ugyanennyi összeg kellene a hét színész és a hét munkatárs költségének finanszírozásához.
- Milyenek az eddigi tapasztalatok?
- Úgy látjuk, van érdeklődés a kampány iránt. Reméljük, lesz eredménye, egyébként ez nem is a pénzről szól elsősorban, hanem a közösség- és közönségteremtésről.
- Akkor is lesz bemutató, ha nem jön össze elegendő támogatás?
- Igen, a színészek már akkor igent mondtak, amikor még egyáltalán nem állt rendelkezésre semmiféle támogatás. Mondták, kezdjük el a munkát, ne várjunk arra, hogy a sült galamb a szánkba repül.
- Néhány éve ön a már említett Tikos Társulat csapatával dolgozik együtt, melyek a titkos vagy kevésbé titkos terveik?
- Több előadásunkat műsoron tartjuk: a Negyedik kapu a Stúdió K-ban, A két nő a Trafóban, a már említett Pitbull cselekedetei a Jurányi Inkubátorházban megy. Szeretnénk új előadást is létrehozni, korábban pályáztunk, és kaptunk is állami támogatást, de az utóbbi időben egy fillért se.
- De így ezt a formációt életben lehet tartani?
- Nehezen, de nem adjuk fel.
- Megrendelésre ír még darabot?
- Hogyne, folyamatosan. A legutolsó Kafka Az átváltozása nyomán született. A címe: Én, a féreg. Bodó Viktor rendezett belőle egy nagyszerű előadást Hamburgban.
