Tamás Gáspár Miklós „Ránk ne számítsatok” című cikke ezúttal is elgondolkozásra késztet. S ez szokott történni akkor is, ha nem minden megállapításával értek egyet .
A kritikus kiindulópont, hogy a balliberális ellenzék egy asztalhoz ült a Jobbikkal, sokak számára biztos, hogy meglepetést okozott, s nem éppen örömtelit. Már az is egy nehezen bizonyítható feltételezés, amely a Jobbikot a Fidesz-kormányzat ellenzékének tekinti. Holott inkább külső támogatója, mégpedig éppen azokban a legfontosabb kérdésekben, amelyek a Fidesz ideológiájával rokonítható demokrácia értelmezésében gyökereznek. S a Jobbik ugyanezért és ugyanebben különbözik a parlament többi ellenzéki pártjától. Legalább is eleddig ebben bízott a balliberális ellenzék üzeneteire fogékony közvélemény.
Az ellenzéki pártoknak Jobbikkal kibővült közösségében lehetnek egyes kérdések felszínén nézetazonosságok, de a mélyén aligha. Márpedig, ha - vitatkozva is, de valamiben mégiscsak egyetértve - létrejön egy közös platform, akkor valóban megtörténik a Jobbik politikájának visszaigazolása, „normalizálása”, amelyet Tamás Gáspár Miklós joggal kifogásol.
Jól tudom ezt, mert ehhez hasonló hibát annak idején a MIÉP-pel kapcsolatban magam is elkövettem. Mert hát az ember esendő, s azzal nyugtatja háborgó lelkiismeretét, hogy talán a partner is megszelídül, ha jó szándékkal közelednek hozzá. De ez tévedés! Naivitás a javából! A szélsőséges pártok identitása – éppen az önigazolási kényszer miatt – nem változik, hanem erősödik. Nem ők lesznek jobbak, hanem a velük szóba állók lesznek rosszabbak.
Ha a demokrácia alapértékeiben van kibékíthetetlen különbség, akkor pillanatnyi politikai célok érdekében – legyenek azok adott esetben akár nagy horderejűek is - sem szabad egyezségre jutni, mert ez valójában képmutatás. A magát demokratikusnak nevező balliberális ellenzék akkor tudott – ha csak egy csalóka pillanatban is - a Fidesz-kormánnyal szemben számottevő alternatívát fölmutatni, amikor a saját kereteit túllépve a demokrácia megvédéséért javasolt egy valóban széleskörű, pártpolitikai hovatartozástól független összefogást. Valami effélét lehetett gondolni Bajnai Gordon első nyilvános jelentkezésénél. (S itt elsősorban nem az említett személyre kell hivatkoznunk, hanem az akkor megfogalmazott üzenetre!)
Nem véletlenül idézem föl TGM cikkével kapcsolatban ezt a ma már talán feledésbe merült, ámde tanulságos epizódot, mert éppen itt, ezen a ponton szükséges az ő megállapításait továbbgondolni.
Tamás Gáspár Miklós állítja, hogy baloldalon vannak olyan parlamenten kívüli erők, amelyek éppen a demokrácia fölfogásukban térnek el a mandátummal rendelkező balliberális pártoktól. Hadd tegyem hozzá: a jobboldalon is vannak ilyenek. S ha a magyar demokrácia egészéről van szó, ha valóban annak alapértékeinek megőrzéséről, helyreállításáról és kiteljesítéséről akarunk beszélni, akkor legkevésbé sem térhetünk napirendre a hazai jobboldal jelen állapotán, amit sajátosságából fakadóan nemcsak a baloldalról lehet kritikával szemlélni, hanem onnan is, arról a „helyről” is, amit egykor elbitorolt, s amit az általa működtetett tömegtájékoztatás egyoldalúsága miatt befolyása alatt tart.
A népi-urbánus vitákat magunk mögött hagyva föl kellene ismerni, hogy az állami földek eladásával egy olyan falusi réteg kerül kilátástalan helyzetbe, amelynek politikai orientációja inkább jobboldali irányba mutat, s ezáltal a városokban az interneten keresztül megszervezett alkalomszerű tüntetések tiltakozó üzenete egy új s egyáltalán nem lebecsülendő dimenzióval bővülhet. Csakhogy ezt már nem lehet ugyanúgy „kezelni”, mint a városi értelmiséget, amelynek megmozdulásain olykor Tamás Gáspár Miklós is szerepet vállalt. Mert a vidék-Magyarország sem az interneten, sem más tömegtájékoztatási eszközök igénybevételével nem szólítható meg, csak a személyes kapcsolat-rendszeren keresztül. Erre viszont nincs kapacitás. Illetve van, de az a Jobbiké. Nekik sincs minden településen szervezetük, de majd’ mindenütt akad egy-két szimpatizánsuk, aki az adott kisközösség hangadója.
Ennek alapján az a veszély fenyeget, hogy a vidék-Magyarország termőföldjeit a Fidesz, az ott élő embereket pedig a Jobbik „viszi el”. Én most ezt tartom a legnagyobb küszöbön álló problémának.
A demokrácia alapelveinek kell a kiindulópontnak lennie, s ennyi elmélet elég is. A többi szervezés kérdése. Annak a gyakorlati megvalósításáról van szó, hogy miként lehet a társadalomban keletkezett törésvonalakat eltüntetni és az ideológiai zavart felszámolni. Akkor lehetne ténylegesen előbbre jutni, ha a pártszervezés hagyományos eszköze, a személyes kapcsolat-felvétel létrejönne. Ha ez megvalósul, viszonylag könnyen meggyőzhetőek az emberek, mert a pártokhoz kötődő identitás-tudat – leszámítva a szélsőségesek és a fanatikusok szűk körét – alapvetően gyenge.
Mégis itt vérzik el, ezen a pénz- és munkaigényes területen a megvalósítás, a tényleges politikai tevékenység, amit Habermas „akaratképzésnek” nevez. E nélkül mondhatunk, írhatunk, gondolhatunk bármit, ha nem tudjuk megszervezni magukat, nem sokat számítunk. És – valljuk meg – e nélkül nem is nagyon lehet ránk számítani.
