Ha egyik-másik mai jobbos politikusunkon múlna, csak az kaphatna személyi igazolványt, aki hitelt érdemlően bizonyítani tudná, hogy felmenői még a honfoglaló magyarokkal érkeztek ide a Kárpát-medencébe. Sokkal szellősebben lakhatnánk, ha nem vennék el az „életteret” az igazi magyarok elől tótok, szerbek, horvátok, németek, örmények, oroszok, kínaiak, vietnamiak, hogy a cigányokról meg a zsidókról már ne is beszéljünk. Akkor nem kellene sebtiben elárverezni az állami földeket, elég volna csak „orbáni pátenssel” elrendelni, hogy minden magyar embernek alanyi joga, hogy földtulajdona legyen, mindenki másnak coki, legfeljebb cseléd vagy béres lehet.
Ha az 1848-49-es forradalmat kirobbantó „igaz magyarok” már a 19. század közepén így gondolkodtak volna, akkor az Aradon kivégzett tábornokok alighanem ágyban, párnák között fejezték volna be életüket az emberi kor felső határát megélve. Mert semmi dolga nem lett volna a magyarok forradalmában a német vendéglős fiának Aulich Lajosnak, a szerb katonacsaládból tábornoki rangra emelkedett Damjanich Jánosnak. Nyugodtan gazdálkodhatott volna tekintélyes birtokain az örmény származású Kiss Ernő, és a szintén félig örmény Lázár Vilmos, vagy a horvát Knézić Károly. Békésen ápolhatta volna főnemesi kapcsolatait a hesseni Gróf Leiningen-Westerburg Károly, és aligha kellett volna fegyvert ragadnia a császár ellen az osztrák Lovag Pöltenberg Ernőnek, vagy a német származású Schweidel Józsefnek sem.
De nem így érezték. Október 6-án ők magyarként haltak meg.
