Déja vu érzésem van. Oroszország szíriai megjelenésével olyan kommunikációs csapdába kezdi belemanőverezni magát a Nyugat, amiből legalább olyan nehéz lesz hitelvesztés nélkül kifarolnia, mint Irak amerikai-brit lerohanásából Szaddám Husszein állítólagos vegyifegyverei miatt.
A nyugatiak szerint az orosz vadászgépek nem a rettegett terrorcsoportot, hanem Aszad mérsékelt ellenzékét támadják, Putyinék számára mindenki terrorista, aki nem kér „a damaszkuszi mészáros” uralmából. A Kreml a kezdeti kommunikációs dadogás után beismerte, hogy minden szélsőséges csoportot céloz, számára nem csak Al-Baghdadi fekete serege a terrorista, hanem az an-Nusztra Front és társai is.
A török külügyminisztérium honlapján megjelent egy nyilatkozat, amelyben Franciaország, Németország, Katar, Szaúd-Arábia, Törökország, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság azt követelik Oroszországtól, fejezze be a szíriai ellenzék és a civil célpontok támadását, koncentrálja erőit az Iszlám Államra.
Ha el is tekintünk attól, hogy a mérsékelt szír ellenzék holléte rejtély, hogy már az IS tavalyi színre lépése előtt a szíriai polgárháborúnak mondott konfliktus valójában háború volt, amelyben valóságos nemzetközi terrorkülönítmények jelentek meg, ha nem firtatjuk azt, hogy Washingtonnak lasszóval sem igen sikerült olyan mérsékelteket találnia és kiképeznie, akik az első bevetésen ne álltak volna át valamely terrorcsoporthoz, még akkor is több lényegi kérdés marad megválaszolatlanul.
Mindenekelőtt, miért szelektív a tiltakozás? Nyilván elfogadhatatlan, hogy az orosz gépek civileket támadjanak, de… Mennyire hiteles a nyugatiak tiltakozása, ha eközben szó nélkül eltűrik, hogy Törökország július óta bombázza a kurdokat, beleértve az IS ellen leghatékonyabban harcoló pesmergákat, hogy Szaúd-Arábia Jemenben nemrég egy egész násznépet szórt meg bombákkal, és épp hétvégén ért amerikai találat egy afganisztáni kórházat?
Senki sem vágyik Putyin nemzetközi befolyásának növekedésére, de a szíriai-iraki terrorcsoportok kérdése eléggé égető, mindnyájunkat érintő probléma ahhoz, hogy a „nagyok” túltegyék magukat a hagyományos rivalizáción, felállítsák a tényleges prioritásokat és sutba vágják a kettős mércét.
