Folyamatosan tanúi lehetünk annak, hogy miképpen csökken napról-napra a közintézményeinkbe vetett lakossági bizalom. Az emberek életére közvetlen hatással bíró intézmények tevékenysége iránti kiábrándulásnak számtalan oka van. Gondolhatnánk itt a hivatal értelmetlen packázásaira, a lelketlen ügyintézésre, a sokadszorra megkért és az igazgatás adatbázisában egyébként már meglévő adatok ismételt bekérésére, a sok esetben tapasztalható méltatlan ügyintézői körülményekre. Mindezek mellett az is nagymértékben rombolja a közintézmények iránti bizalmat, hogy a hivatalok nevei egyre ritkábban fejezik ki tevékenységük tényleges tartalmát. Lassan már nincs olyan igazgatási szerv, ahol érvényesülne a nevekkel szemben támasztott valódiság követelményeként megfogalmazott jogállami elvárás. Az intézmények neve és az ott folyó munka tartalma egyre jobban eltávolodik egymástól. Gondoljunk csak a sok-sok „nemzetinek” nevezett intézményre és azok kormányzati – pontosabban „fideszes” - elvárásokat szolgai módon teljesítő apparátusi munkájára. Részletezhetnénk itt akár a Nemzeti Választási Bizottság, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság, a Nemzeti Együttműködési Alap, és folytathatnánk sokáig azon intézmények sorát, amelyeknél az intézmény neve jelentősen eltér az ott folyó munka tartalmától.
Arról korábban meggyőződhettünk, hogy a mindannyiunk életkörülményeit szabályozó törvények ma már nem az Országgyűlés plenáris ülésén születnek meg, ott egy sajátos „színjáték” mellett csak manifesztálódik a máshol megszületett döntés. A törvények tartalmára vonatkozó döntéseket a valóságban a nyilvánosságtól elzártan, az érintetteket kizárva, nagyon szűk körben alakítják ki. A beazonosíthatatlan „vezérkar” döntését az országgyűlési képviselők számára a megbízottak közvetítik, majd azt a „honatyák” szinte szolgai módon megszavazzák. Az év eddigi időszakában hétszáz alkalommal kellett a „Tisztelt Házban” a képviselőknek érdemi témában szavazniuk. A szavazások eredményei előre borítékolhatóak voltak, hiszen a frakció képviselője által közvetített akarat szavazásra váltása szinte hibátlanul működött. Az adatokból megállapítható, hogy a képviselők a frakciómegbízott által közölt döntéshez képest csak egy-két tizeddel térnek el (0,1 és 0,4 százalék frakcióktól függően). A frakció-átlagtól eltérő szavazatok száma összességében negyven körüli. Azon a törvényi előíráson most cinikus magatartás lenne elmélkedni, hogy a képviselőt szavazásában nem lehet utasítani, a leadott szavazatáért tilos büntetni. Ma már kollektív tudássá vált az, hogy a gyakorlatban ez nem érvényesül. Csak nagyon kevesek gondolják úgy, hogy az országgyűlési képviselő csak lelkiismerete és meggyőződése alapján adja le a szavazatát.
Amennyiben a plenáris ülés „magasságából” egy lépéssel hátrébb lépünk és az Országgyűlés bizottságainak tevékenységeit tesszük nagyító alá, akkor sem kapunk vigasztalóbb képet. A tizenhét országgyűlési bizottság rendszeresen ülésezik ugyan, de a bizottsági tag képviselőknek csak alig hetvenöt százaléka vesz azokon részt (73,82 százalék). A leginkább elhanyagolt testület a külügyi bizottság és az európai ügyek bizottsága, ahol csak a képviselők alig több mint a fele jelenik meg. A bizottsági ülések jegyzőkönyveiből az is megtudható, hogy a frakciók képviselői leginkább monológokat mondanak, tartalmi ellenvélemények alig hangzanak el. A kormánypárti képviselők szinte csak felesleges időtöltésnek tartják a bizottsági munkát, hiszen a szavazások végeredményei már előre biztosítottak, a lényegi információkat ők külön csatornán már megkapták, a médiaérdeklődés pedig, ha szükség van rá, biztosított. Az érdemi viták, az eszmecserék helyett a személyeskedések és a kölcsönös kioktatások, a múltbeli sérelmek felhánytorgatásai uralják az üléseket. Amennyiben szavazásra kerül sor, akkor a frakciófegyelem maradéktalanul érvényesül. A bizottságok megalakulásakor az alaphelyzet az volt, hogy mindegyikben garantáltató legyen a kormánytöbbség, és ezzel együtt a szavazások végeredménye előre biztosíthatóvá váljon. A biztonságos szavazási végeredményt az is elősegíti, hogy a távollévő képviselő helyett is szavazhat a képviselőtársa. Az külön elemzést igényelne, hogy miként lehetséges a „választói akarat” képviselete helyettes útján.
Az idén csaknem tizenhét százalékban (16,28) helyettes útján vettek részt a képviselők a bizottsági munkában. Az itt folyó munka jelentőségét az is csökkenti, hogy a testületek egy része sok esetben a plenáris üléssel egy időben tartja üléseit, megfosztva a képviselőt attól, hogy mindkét helyen jelen lehessen. Másképpen megközelítve: ez persze felmentést adhat számára, hogy távol maradjon mindkét ülésről, hivatkozva arra, hogy éppen a másik helyen tartózkodott.
Sajnálatos helyzet, de ma már kétségkívül megállapítható, hogy az országgyűlési bizottságok is csak paravánként működnek. Az a feladatuk, hogy a látszatot fenntartva leplezzék a központosított hatalom működését.
