Az első magyarországi zsidó deportálás áldozatainak emlékművet állító állami gesztus régi óhaj és követelés. Először Szirtes Zoltán vetette föl még 1990-ben egy Antall József miniszterelnökhöz címzett nyílt levélben, majd mintegy nyolc éven át folytatott szerteágazó küzdelmet azért, hogy a deportálás bűntényét az állami emlékezéspolitika is magáénak tudja. Fáradozásait nem koronázta siker. A ”háborús, illetve népellenes bűncselekmény miatt” tett följelentése alapján megindított nyomozati eljárást az Országos Rendőr-Főkapitányság illetékes osztálya 1998 októberében a „büntethetőséget megszüntető ok fennállása” címén végérvényesen lezárta. A határozat figyelmet érdemlő mozzanata volt, hogy rögzítették: „az 1941-es magyar deportálás és a Kamenyec-Podolszkij térségében lezajlott események a magyar Holokauszt első állomása volt.” A magyarországi Holokauszt nyitányának az ügye ezzel hosszú időre le is került a kormányzatok emlékezetpolitikai ágendájáról.
Az 1997-ben elhunyt Zoli bácsi örökségét barátai és az általa is érzékenyített nyilvánosság egyes képviselői időről időre szóba hozták ugyan, de szavuk nem jutott messzire. Közben, a mindenkori kormánypolitikai vonaltól függetlenül, a Wesley János Lelkészképző Főiskola [WJLF] és a fenntartó Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség egyháza [MET] 2003 óta minden évben megemlékezik az eseményről. 2009-ben emléktáblát is elhelyeztek Kőrösmezőn és emlékművet állítottak Kamenyec-Podolszkijban, a Mártírok Parkjában.
Sorsára vár az emléktábla
A kormányzati kegyeletnyilvánítás első érdemleges gesztusa 2011-ben volt: augusztus 26-án a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium emléktáblát helyezett el a Holokauszt Emlékközpontban. Az emléktábla üzenete szerint „a magyar idegenrendészeti hatóság” 1941 nyarán „csaknem húszezer »külhonosnak« minősített zsidót toloncolt ki az országból”, akik többségét „a náci terrorszervezet meggyilkolta. A 70. évfordulón Magyarország kormánya kegyelettel megköveti őket, részvétét fejezi ki az áldozatok és családjaik iránt.”
Az emléktáblát Latorcai Csaba egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár avatta föl. A magyar kormány közvetlen képviseletében nem volt jelen senki. (Amikor a MET és a WJLF ugyanaz év őszén „a magyar hatóságok” által kitelepített zsidó származású testvéreinkre emlékezve szeretett volna ugyancsak mementót állítani az Emlékközponthoz tartozó, és 1941-ben a budapesti deportáltak egyik gyűjtőtáboraként is működő Páva utcai zsinagóga falán, az intézmény akkori és mai igazgatója, Szita Szabolcs az utolsó utáni pillanatban – bizonyos további engedélyek hiányára hivatkozva – megakadályozta azt. Az emléktábla azóta is a főiskola udvarán várja az engedélyek megérkezését.)
Hadd említsük meg: az idegenrendészet (természetesen az akkori hírhedt KEOKH-ról, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóságról van szó) nem egy kormánytól független szervezet volt, hanem mint a Belügyminisztérium VII., Közbiztonsági Osztályának alosztálya, egy kormányszerv; a deportálás eldöntésére a KEOKH önmagában véve nemcsak jogosult nem volt, hanem ilyen feladat megvalósításához nem is rendelkez(het)ett megfelelő kapacitással. A deportálás a magyar kormány elhatározásából történt, és a lebonyolítást a magyar csendőrség és rendőrség, a KEOKH, a határrendészeti szervek, a magyar katonaság és a Magyar Államvasutak logisztikailag összehangolt együttműködése biztosította.
Csak "valakik"
A magyar kormány nyilván nem gondolta, hogy a "letudottnak" látszó 1941-es ügyre belátható időn belül vissza fog még térni. A gabrieles-hololokauszt-revizionista bitangolás, illetve a pártállami Veritas botrányos színre lépése által kiváltott vihar miatt csak igen fáradságos diplomáciai munkával sikerült megszerezni a Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetségben (IHRA) a márciustól betöltött elnöki tisztet, hirtelen a figyelem homlokterébe került a MAZSIKE és a HE 2013. augusztus 28-i kérése, amelyben azzal fordultak a magyar kormányhoz, hogy a magyar holokauszt 70. évfordulójának megemlékezései sorában állítson méltó emléket az első a deportálások [sic!] áldozatainak Körösmezőn és Kamenyec-Podolszkijban. Aligha tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy különösen a MAZSIKE (amely nem régen még éppen Szakály Sándor kijelentései miatt utasította vissza az emlékévi kormánytámogatást) arra gondolni sem mert volna, hogy a „méltó” megoldás helyett egy, a szemérmetlen fogalmazású 2011-es emléktáblaszöveg üzeneténél is bántóbb és semmitmondóbb kegyeletnyilvánítással kell majd megbékélnie.
A legfájóbb természetesen az lehetett, hogy az áldozatoknak és hozzátartozóiknak éppen az a mindig is hangsúlyozott elemi igénye maradt figyelmen kívül, hogy Kamenyec-Podolszkijban (és az elsődleges deportálási centrumban, Kőrösmezőn) olyan mementó álljon, amely expressis verbis kifejezésre juttatja a magyar államnak az 1941-ben kitaszítottak tragédiájában való bűnös szerepét és annak az utódok általi egyértelmű elutasítását. (A Kőrösmezőt illető MAZSIKE-HK fölvetésre az emlékezéspolitikai pártapparátus még csak reagálni sem volt hajlandó.)
A machiavellisztikus célokat szolgáló jelen emlékmű üzenete kizárólag arról szól, hogy 1941-ben nem nevesített "valakik" Magyarországról zsidókat deportáltak németek megszállta területre (és persze nem a húszezret közelítő számban, hanem „sok ezret”), ahol a kitelepítetteket (ismét csak valakik) aljas módon meggyilkolták, és hogy a jelenlegi magyar kormányt (értsd: a maga keresztény elkötelezettségének megfelelően) e borzalmas cselekedet az áldozatok előtti főhajtásra indítja. Az emlékmű teljes szövege: „A Magyarországról 1941-ben német megszállás alatt álló területekre kitoloncolt, és e helyen legyilkolt sok ezer zsidó áldozat emlékére állította Magyarország Kormánya. 2015.” Az áldozatok nevében is nagyon reméljük, hogy lesz még olyan kormány, amely ezt a gyalázatot (is) jóvá fogja tenni.
A távoli Ukrajnában kőbe vésett kormányüzenet felháborító tartalmát a figyelem röpke pillanataira az átadási ceremónia volt hivatva emészthetővé tenni. Ezután ugyanis már csak arról lesz szó, hogy Kamenyec-Podolszkijban áll egy magyar állami emlékmű is. A HK máris örömmel hirdeti, hogy „a zárt vagonajtót megjelenítő, megrendítő alkotás méltó emléket állít az 1941 nyarán Magyarországról hatósági erőszakkal idehurcolt és lemészárolt zsidó áldozatoknak.” A neo-horthysta fixációiban radikalizálódó kormányzati beszédek mindenesetre elvétették céljukat, és csak még nyíltabbá és félreérthetetlenebbé tették a nemzetközi politikai erőviszonyok szorításában kivajúdott, és a lehető semmit mondásra törekvő alkotás hátterében bábáskodó szellem rútságát.
Kinek a felelőssége volt?
Az egykor még idézőjeles „külhonosban" fogalmazó szemérmesebb apparátus helyébe lépő másodgenerációs – immár a VERITAS-tudományossággal felvértezett, revizionista elveket képviselő – NER-technokraták természetesen nem a történtek ránk vonatkozó kérdéseire koncentráltak, hanem mások felelősségének és bűneinek előtérbe helyezésére. Ennek megfelelően hallhattuk is Latorcai szájából, hogy 1941-ben "hontalan, rendezetlen állampolgárságú" zsidók „kitoloncolására" került sor, éspedig a „magyar hatóságok közreműködésével”. Azt mindenesetre nem fedte föl, hogy kik mások is toloncoltak itt még 1941-ben. A Veritast is túlteljesítő állítás (Szakály Sándor ugyanitt elhangzott szavai szerint a deportálást a „magyar hatóságok" végezték) azonban csak a kezdet. Hamarosan megtudhattuk azt is, hogy a Dnyeszter menti vérengzésre „az akkori Magyarország területéről kezdődött kitoloncolásokat követően került sor”, és hallhattuk a szilárd erkölcsi talajon megfogalmazott, lelkiismerethez szóló verdiktet is: „Ártatlan életük kioltása hatalmas veszteség és jóvátehetetlen, embertelen cselekedet.”
Egy múló pillanatra sem merült föl a kérdés, vajon minek is tekinthető és kinek a felelősségét terheli „ártatlan életük” deportálása? A kitelepítettektől mindenáron megszabadulni óhajtó magyar antiszemiták felelősségén csak úgy átléphet-e az emlékezés palástját magára öltő magyar kormány? Ignorálhatja-e azt a tényt, hogy az áldozatokat egyáltalán nem a „német megszállás alatt álló területekre” telepítették ki, hanem a zsidók megsemmisítését kifejezetten is céljai között proklamáló, náci Németország által lerohant szovjet-orosz régióba?
Breuer Péter zsidósággal kapcsolatos réteghíradójában adott szeptember 1-jei nyilatkozatában Latorcai – nyilván a vélt célközönségre sandítva – mindenesetre előrukkolt egy csipetnyit lágyabb történetértelmezési verzióval is: „…Magyarország vezetői akkor, 1941-ben, több tízezer [sic!] ember előtt csukták be az ország kapuit. Annak, hogy az ország kapuit bezárták, ezeket az embereket kiutasították az országból, az emberek halála lett a következménye. Az Ukrajnában lévő német és más csapatok hidegvérű kegyetlenséggel lemészároltak kicsit, csecsemőt, aggastyánt, férfit és nőt egyaránt.”
A német nácikban a tőlük nem távol álló zsidó öldöklés gondolatát Kamenyec-Podolszkij esetében első- és másodsorban is az a probléma hívta elő, hogy a magyarok minden tiltakozás ellenére is eltökélten folytatták a deportálást. Mindaddig, ameddig a német hadsereg át nem vette a magyar katonaság által elfoglalt területek feletti igazgatást augusztus közepén, és a már kitelepítetteket visszavenni végképp nem voltak hajlandók.
A vérfürdőbe torkolló események fontos mozzanata volt az is, hogy a magyar hadvezetés elszánt tudatossággal irányította a deportáltakat a visszatérésüket akadályozó Dnyeszteren túli területekre. Ez utóbbiak között képezte az elsődleges célállomást Kamenyec-Podolszkij, ahol a Magyarországról érkező kitelepítettek tízezernél jóval magasabb (a város akkori zsidó lakosságát valamivel meg is haladó) tömege komolyan sértette a német hadsereg élelmezési, utánpótlási és rendészeti érdekeit.
