holokauszt;Szakály Sándor;Kamenyec-Podolszkij;kormányemlékmű;

FORRÁS: YAD VASEM

- Revizionista kormányemlékmű Kamenyec-Podolszkijban

A magyar kormány augusztus 27-én emlékművet állított Kamenyec-Podolszkijban, az 1941-es deportálás legdrámaibb helyszínén. Nagy titokban, a nyilvánosság teljes kizárásával, afféle privát kegyeleti akcióként. Az ünnepség expozéit és az emlékmű feliratát is Szakály Sándornak, a Veritas igazgatójának a deportálás jellegét és történelmi helyi értékét megkérdőjelező szellemisége határozta meg.

Az első magyarországi zsidó deportálás áldozatainak emlékművet állító állami gesztus régi óhaj és követelés. Először Szirtes Zoltán vetette föl még 1990-ben egy Antall József miniszterelnökhöz címzett nyílt levélben, majd mintegy nyolc éven át folytatott szerteágazó küzdelmet azért, hogy a deportálás bűntényét az állami emlékezéspolitika is magáénak tudja. Fáradozásait nem koronázta siker. A ”háborús, illetve népellenes bűncselekmény miatt” tett följelentése alapján megindított nyomozati eljárást az Országos Rendőr-Főkapitányság illetékes osztálya 1998 októberében a „büntethetőséget megszüntető ok fennállása” címén végérvényesen lezárta. A határozat figyelmet érdemlő mozzanata volt, hogy rögzítették: „az 1941-es magyar deportálás és a Kamenyec-Podolszkij térségében lezajlott események a magyar Holokauszt első állomása volt.” A magyarországi Holokauszt nyitányának az ügye ezzel hosszú időre le is került a kormányzatok emlékezetpolitikai ágendájáról.

Az 1997-ben elhunyt Zoli bácsi örökségét barátai és az általa is érzékenyített nyilvánosság egyes képviselői időről időre szóba hozták ugyan, de szavuk nem jutott messzire. Közben, a mindenkori kormánypolitikai vonaltól függetlenül, a Wesley János Lelkészképző Főiskola [WJLF] és a fenntartó Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség egyháza [MET] 2003 óta minden évben megemlékezik az eseményről. 2009-ben emléktáblát is elhelyeztek Kőrösmezőn és emlékművet állítottak Kamenyec-Podolszkijban, a Mártírok Parkjában.

Sorsára vár az emléktábla

A kormányzati kegyeletnyilvánítás első érdemleges gesztusa 2011-ben volt: augusztus 26-án a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium emléktáblát helyezett el a Holokauszt Emlékközpontban. Az emléktábla üzenete szerint „a magyar idegenrendészeti hatóság” 1941 nyarán „csaknem húszezer »külhonosnak« minősített zsidót toloncolt ki az országból”, akik többségét „a náci terrorszervezet meggyilkolta. A 70. évfordulón Magyarország kormánya kegyelettel megköveti őket, részvétét fejezi ki az áldozatok és családjaik iránt.”

Az emléktáblát Latorcai Csaba egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár avatta föl. A magyar kormány közvetlen képviseletében nem volt jelen senki. (Amikor a MET és a WJLF ugyanaz év őszén „a magyar hatóságok” által kitelepített zsidó származású testvéreinkre emlékezve szeretett volna ugyancsak mementót állítani az Emlékközponthoz tartozó, és 1941-ben a budapesti deportáltak egyik gyűjtőtáboraként is működő Páva utcai zsinagóga falán, az intézmény akkori és mai igazgatója, Szita Szabolcs az utolsó utáni pillanatban – bizonyos további engedélyek hiányára hivatkozva – megakadályozta azt. Az emléktábla azóta is a főiskola udvarán várja az engedélyek megérkezését.)

Hadd említsük meg: az idegenrendészet (természetesen az akkori hírhedt KEOKH-ról, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóságról van szó) nem egy kormánytól független szervezet volt, hanem mint a Belügyminisztérium VII., Közbiztonsági Osztályának alosztálya, egy kormányszerv; a deportálás eldöntésére a KEOKH önmagában véve nemcsak jogosult nem volt, hanem ilyen feladat megvalósításához nem is rendelkez(het)ett megfelelő kapacitással. A deportálás a magyar kormány elhatározásából történt, és a lebonyolítást a magyar csendőrség és rendőrség, a KEOKH, a határrendészeti szervek, a magyar katonaság és a Magyar Államvasutak logisztikailag összehangolt együttműködése biztosította.

Csak "valakik"

A magyar kormány nyilván nem gondolta, hogy a "letudottnak" látszó 1941-es ügyre belátható időn belül vissza fog még térni. A gabrieles-hololokauszt-revizionista bitangolás, illetve a pártállami Veritas botrányos színre lépése által kiváltott vihar miatt csak igen fáradságos diplomáciai munkával sikerült megszerezni a Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetségben (IHRA) a márciustól betöltött elnöki tisztet, hirtelen a figyelem homlokterébe került a MAZSIKE és a HE 2013. augusztus 28-i kérése, amelyben azzal fordultak a magyar kormányhoz, hogy a magyar holokauszt 70. évfordulójának megemlékezései sorában állítson méltó emléket az első a deportálások [sic!] áldozatainak Körösmezőn és Kamenyec-Podolszkijban. Aligha tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy különösen a MAZSIKE (amely nem régen még éppen Szakály Sándor kijelentései miatt utasította vissza az emlékévi kormánytámogatást) arra gondolni sem mert volna, hogy a „méltó” megoldás helyett egy, a szemérmetlen fogalmazású 2011-es emléktáblaszöveg üzeneténél is bántóbb és semmitmondóbb kegyeletnyilvánítással kell majd megbékélnie.

A legfájóbb természetesen az lehetett, hogy az áldozatoknak és hozzátartozóiknak éppen az a mindig is hangsúlyozott elemi igénye maradt figyelmen kívül, hogy Kamenyec-Podolszkijban (és az elsődleges deportálási centrumban, Kőrösmezőn) olyan mementó álljon, amely expressis verbis kifejezésre juttatja a magyar államnak az 1941-ben kitaszítottak tragédiájában való bűnös szerepét és annak az utódok általi egyértelmű elutasítását. (A Kőrösmezőt illető MAZSIKE-HK fölvetésre az emlékezéspolitikai pártapparátus még csak reagálni sem volt hajlandó.)

A machiavellisztikus célokat szolgáló jelen emlékmű üzenete kizárólag arról szól, hogy 1941-ben nem nevesített "valakik" Magyarországról zsidókat deportáltak németek megszállta területre (és persze nem a húszezret közelítő számban, hanem „sok ezret”), ahol a kitelepítetteket (ismét csak valakik) aljas módon meggyilkolták, és hogy a jelenlegi magyar kormányt (értsd: a maga keresztény elkötelezettségének megfelelően) e borzalmas cselekedet az áldozatok előtti főhajtásra indítja. Az emlékmű teljes szövege: „A Magyarországról 1941-ben német megszállás alatt álló területekre kitoloncolt, és e helyen legyilkolt sok ezer zsidó áldozat emlékére állította Magyarország Kormánya. 2015.” Az áldozatok nevében is nagyon reméljük, hogy lesz még olyan kormány, amely ezt a gyalázatot (is) jóvá fogja tenni.

A távoli Ukrajnában kőbe vésett kormányüzenet felháborító tartalmát a figyelem röpke pillanataira az átadási ceremónia volt hivatva emészthetővé tenni. Ezután ugyanis már csak arról lesz szó, hogy Kamenyec-Podolszkijban áll egy magyar állami emlékmű is. A HK máris örömmel hirdeti, hogy „a zárt vagonajtót megjelenítő, megrendítő alkotás méltó emléket állít az 1941 nyarán Magyarországról hatósági erőszakkal idehurcolt és lemészárolt zsidó áldozatoknak.” A neo-horthysta fixációiban radikalizálódó kormányzati beszédek mindenesetre elvétették céljukat, és csak még nyíltabbá és félreérthetetlenebbé tették a nemzetközi politikai erőviszonyok szorításában kivajúdott, és a lehető semmit mondásra törekvő alkotás hátterében bábáskodó szellem rútságát.

Kinek a felelőssége volt?

Az egykor még idézőjeles „külhonosban" fogalmazó szemérmesebb apparátus helyébe lépő másodgenerációs – immár a VERITAS-tudományossággal felvértezett, revizionista elveket képviselő – NER-technokraták természetesen nem a történtek ránk vonatkozó kérdéseire koncentráltak, hanem mások felelősségének és bűneinek előtérbe helyezésére. Ennek megfelelően hallhattuk is Latorcai szájából, hogy 1941-ben "hontalan, rendezetlen állampolgárságú" zsidók „kitoloncolására" került sor, éspedig a „magyar hatóságok közreműködésével”. Azt mindenesetre nem fedte föl, hogy kik mások is toloncoltak itt még 1941-ben. A Veritast is túlteljesítő állítás (Szakály Sándor ugyanitt elhangzott szavai szerint a deportálást a „magyar hatóságok" végezték) azonban csak a kezdet. Hamarosan megtudhattuk azt is, hogy a Dnyeszter menti vérengzésre „az akkori Magyarország területéről kezdődött kitoloncolásokat követően került sor”, és hallhattuk a szilárd erkölcsi talajon megfogalmazott, lelkiismerethez szóló verdiktet is: „Ártatlan életük kioltása hatalmas veszteség és jóvátehetetlen, embertelen cselekedet.”

Egy múló pillanatra sem merült föl a kérdés, vajon minek is tekinthető és kinek a felelősségét terheli „ártatlan életük” deportálása? A kitelepítettektől mindenáron megszabadulni óhajtó magyar antiszemiták felelősségén csak úgy átléphet-e az emlékezés palástját magára öltő magyar kormány? Ignorálhatja-e azt a tényt, hogy az áldozatokat egyáltalán nem a „német megszállás alatt álló területekre” telepítették ki, hanem a zsidók megsemmisítését kifejezetten is céljai között proklamáló, náci Németország által lerohant szovjet-orosz régióba?

Breuer Péter zsidósággal kapcsolatos réteghíradójában adott szeptember 1-jei nyilatkozatában Latorcai – nyilván a vélt célközönségre sandítva – mindenesetre előrukkolt egy csipetnyit lágyabb történetértelmezési verzióval is: „…Magyarország vezetői akkor, 1941-ben, több tízezer [sic!] ember előtt csukták be az ország kapuit. Annak, hogy az ország kapuit bezárták, ezeket az embereket kiutasították az országból, az emberek halála lett a következménye. Az Ukrajnában lévő német és más csapatok hidegvérű kegyetlenséggel lemészároltak kicsit, csecsemőt, aggastyánt, férfit és nőt egyaránt.”

A német nácikban a tőlük nem távol álló zsidó öldöklés gondolatát Kamenyec-Podolszkij esetében első- és másodsorban is az a probléma hívta elő, hogy a magyarok minden tiltakozás ellenére is eltökélten folytatták a deportálást. Mindaddig, ameddig a német hadsereg át nem vette a magyar katonaság által elfoglalt területek feletti igazgatást augusztus közepén, és a már kitelepítetteket visszavenni végképp nem voltak hajlandók.

A vérfürdőbe torkolló események fontos mozzanata volt az is, hogy a magyar hadvezetés elszánt tudatossággal irányította a deportáltakat a visszatérésüket akadályozó Dnyeszteren túli területekre. Ez utóbbiak között képezte az elsődleges célállomást Kamenyec-Podolszkij, ahol a Magyarországról érkező kitelepítettek tízezernél jóval magasabb (a város akkori zsidó lakosságát valamivel meg is haladó) tömege komolyan sértette a német hadsereg élelmezési, utánpótlási és rendészeti érdekeit.

Az iskolai benntartózkodásnak nem az a célja, hogy a gyermek és a pedagógus jól érezze magát, hanem az, hogy szem előtt legyenek. Mint ahogy ennek a mai hatalomnak nem célja, hogy minél többen otthon érezzék magukat ebben az országban. Ennek a hatalomnak csak az a célja, hogy ők, a hatalmasok érezzék jól magukat e drótkerítéssel ölelt kicsi kis országban.