Hende Csaba honvédelmi miniszter lemondására nem volna érdemes sok szót vesztegetni, ha nem volnának az egyéntől és a konkrét eseménytől független tanulságai. A lemondás oka sem hagy kétséget bennünk, hiszen a kijelölt utód elkötelezett nyilatkozataiból kitűnik, hogy Hende álláspontja hol és miben térhetett el a kormányzati verdikttől. De a volt miniszter életútját ismerve ebben sem egy gerinces kiállást lehet feltételezni, inkább csak a saját jelentőségébe vetett öntudat túlzását: nélkülözhetetlennek hitte magát, azért mert szokásától eltérően ellentmondani.
Még az első Fidesz-kormányzat alatt felívelő pályafutásának idejétől egyre növekvő öntudata alapozta meg saját pótolhatatlanságába vetett hitét, amely - egyébiránt jó néhány MDF-es politikus hibájául is felróható - aránytévesztésben gyökerezett. Akik viszonylag sokáig élvezik a politikai hatalomban való részvétel előnyeit, nehezen hiszik el, hogy az nélkülük is létezhet. Saját ragaszkodásukat a hatalomhoz összetévesztik a hozzájuk való ragaszkodással. Nem veszik észre a különbséget, főleg a mértékekben mutatkozót. Ezért lesz csalódás az osztályrészük.
Hende Csabára és persze nemcsak rá, és nemcsak a Fidesz-kormányzatok minisztereire, hanem a rendszerváltást követő kormányzatok számtalan miniszterére is ráillik Kant megjegyzése: a hivatali felöltő levételét követően szánalmas látványt nyújtott. A tisztség szerepköréből kiesve csak egy jelentéktelen figura maradt, akiről így, utólag már alig akarjuk elhinni, hogy valaha egy kormányzat tiszteletet parancsoló tagja volt.
S ha visszatekintünk a rendszerváltás negyedszázadára, be kell vallanunk, hogy kormányzataink tagjainak jó részére alig-alig tudunk visszaemlékezni. A jelentéktelenségből jöttek és a névtelenségbe hullottak vissza. Nem voltak politikusok, politikai egyéniségek, csak egy tiszavirág-életű hatalom hivatalnokai, s az adott hatalmi konstelláció elmúltával ők maguk is elmúltak, eltűntek nyomtalanul. Mert a hűségük – s itt érdemes Hegel történetfilozófiai megállapítására hivatkoznunk - vazallusi hűség volt: egy bizonyos személyhez kötötte őket, az adott kormányfőhöz, s ez a személyhez – nem elvekhez, alapértékekhez, szakmai tisztességhez – kötődő hűség, amelybe feltétlensége miatt beleértendő a tévedésekkel, hibákkal, netán bűnökkel való egyetértés is, megsemmisítette az egyéniségüket.
Mert a vazallusi hűség sajátossága éppen az, hogy a személy mással össze nem cserélhető, különleges jellemvonásait adja föl, hogy minden szellemi erőfeszítés és erkölcsi felelősség nélkül, zavartalanul szolgálhasson. A vazallus az egyéniségét önszántából áldozza föl, hogy részt kapjon a hatalomból, amelyhez saját erejéből – e nélkül az áldozat nélkül – semmiképpen sem tudna hozzájutni. Alkalmatlansága tudatában cselekszik azért, hogy alkalmatlanságát saját maga elől is elrejtse.
S itt van ennek a magatartásnak a másik bűne, hogy valami olyasmihez akar hozzájutni, ami valójában nem illetné meg. Többet kíván, mint amire felkészültsége, tehetsége, emberi képességei feljogosítják. Szemmel látható illetéktelenségét, emberi vagy szakmai hiányosságát a hatalom iránti feltétlen alázat hivatott leplezni. Így lesz használható ember, akinek nincsenek skrupulusai – , s fel is használják mindenre, ami az adott hatalom érdekében szükséges.
De mivel a mindenkori hatalom környékén számtalan efféle egyén tolong, csak annak sikerül szóhoz, azaz megtisztelő hivatalhoz jutnia, aki a társait fölülmúló intrikusi képességekkel rendelkezik. Nem elég a hasonszőrűek hozzá hasonló ügyeskedéseire figyelnie, hanem a nála tehetségesebbekre, s főként az igazi egyéniségekre, akik adottságaik folytán előbbre vannak. Azokat le kell járatni, nehogy ténylegesen megelőzhessék. Így okoz kárt annak is, akinek a szolgálatába szegődik.
Az ilyen, mindenre képes embereknél az önfeladás nem nagy áldozat, hiszen azt adják oda, amiben amúgy sem gazdagok és erősek: az egyéniségüket. Az érvényesüléshez számukra csak ez az egyetlen út vezet. S mivel mindenáron érvényesülni akarnak, nincs más választásuk. Ezért lesznek annyira szánalmasak akkor, amikor a hivatali rangjelzésekkel díszített felöltőjüket le kell vetniük. Mert a szolgálati idő lejárta után már nem tudják visszanyerni az egyéniségüket. Mert a szegre akasztott felöltőben benne maradt mindaz, amivel azonosulni tudtak.
„A dolgok törvénye szerint azután a szolgamaszk alatt elsorvadtak az élő-emberi vonások” – írja Sütő András „A szuzai menyegzőben”. S itt természetesen el kellene gondolkodnunk azon is, hogy egy jól működő hatalmi rendszer, adott esetben a hazai demokrácia vajon meddig engedheti meg magának, hogy a vazallusi mentalitást táplálva szolgalelkű embereket alkalmazzon, sőt, felelőtlenül részeltesse őket a maga hatalmából?
Amíg erre nem kapunk megnyugtató választ, addig csak azt mondhatjuk, hogy a rendszerváltás negyedszázadában a rossz emlékűek mellett számtalan felejthető politikusunk volt, és igen kevés, elenyészően kevés, akikre azzal a jól eső tudattal emlékezhetünk, hogy esetleges tévedéseik vagy hibáik ellenére nagy emberek voltak. Nagy egyéniségek és példaadó emberek.
