Jacques Chirac tizenkét esztendőt töltött el az Elysée-palotában. Kezdetben még De Gaulle tábornok alkotmánya szerint hét évet, majd az alaptörvény megváltoztatása után már csupán ötöt. Így is, Francois Mitterrand csaknem másfél évtizedét követően, ő a második államfő, aki ilyen hosszú ideig vezette az Ötödik Köztársaságot, és honfitársai máig is a legnépszerűbb politikusként tartják számon. Nosztalgiával emlékeznek rá. Történelmi tettnek vélik, hogy második mandátumát 2002-ben lehengerlő győzelemmel szerezte meg, mondhatni kiütötte akkori ellenfelét, a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pent. Történt ugyanis, hogy a bevándorlásellenes és antiszemita kijelentéseiről ismert Le Pen meglepetésre megelőzte Lionel Jospin volt szocialista miniszterelnököt, ezzel ő került a mindent eldöntő második fordulóba.
Chirac annak köszönhette elsöprő győzelmét, hogy a franciák többsége nagyon megvetette a Nemzeti Frontot és fasisztoid hajlamúnak ítélt vezérét. Vele szemben szinte egységben sorakoztak föl a liberális konzervatívnak elkönyvelt Chirac mögé, a mérsékelt jobboldaliaktól, a szocialistákon át a kommunistákig. Annak ellenére alakult így az eredmény, hogy Chirac rendíthetetlen gaulle-istának vallotta magát, a tábornok után másodikként Pompidou örökösként is lépett föl.
Ellentmondó hírek keringenek a politikus családi életéről. Nem titok, hogy ez a csaknem kétméteres, álomalakú férfiú soha nem vetette meg a női nemet, mindig töretlen hódító volt, ennek ellenére több évtizede él kiegyensúlyozottnak vélt házasságban hitvesével. Akiről viszont az a hír járja, hogy férje urával politikailag soha nem értett egyet. Ő tőle erősen jobbra áll, ha nyíltan soha sem kacérkodott is a szélsőjobbal, a nézetei nem is titkoltan jobbára csak arrafelé vonzzák. Több esetben ki is fejezte Madame, hogy férjétől eltérőn, ő másként látja Franciaországot és a nagyvilágot.
Vele szemben viszont rajong édesapjáért Claude Chirac, az egyetlen és szupercsinos leány és férje, politikai támasza, gondozója, tanácsadója, csodálója. Jacques és Claude a mai napig is elválaszthatatlan partner és szövetséges, ha a pillanatnyi helyzet úgy kívánta, a leány még a szülőmamával is szembeszegül, harcosan a papa oldalán áll, minden nyílt vagy eltitkolt válságban.
Az egykori államfő ifjú éveinek a javarészét afrikai álmai töltötték ki. Kevéssé közismert róla, hogy örökös kedvence a kalandvágyó Corto Maltese, egy itthon kevéssé ismert képregényfigura volt, akit Hugo Pratt karikaturista alkotott meg. A fiatal Chiracnak esze ágában sem volt, hogy politikai pályára lépjen, ettől a hivatástól nagyon is idegenkedett. Csupán kemény és könyörtelen édesapja akaratából, az ő unszolására szerzett diplomát a nagyhírű ENA-n, az államigazgatási egyetemen, ahonnan a francia politikai elit döntő többsége került ki, „nemzeti karrierre” sóvárogva.
Az ismert francia szerkesztő, publicista, Serge Raffy a Nouvel Obsban publikált tanulmánya szerint minden, ami Chirac-kal később történt, tulajdonképpen „történelmi kisiklásként” értékelhető. A baloldaliként ismert hetilap krónikása felidéz egy nem is annyira régi, 2013-as emléket, egy meglehetősen romantikus történetet. Chiracot állítólag Essone megye orosz temetőjében rejtőzködő követői rajtakapták, amint a balettművész Nurejev és az író Tarkovszkij sírjának a szomszédságában könnyes szemmel fejezte ki tiszteletét egy „ismeretlen” sírhantjánál. A bizonyos sírkövön a Vlagyimir Belanovics név volt látható. A felirat szerint az illetőt ötvenhárom évvel korábban, 1960 júniusában temették el.
Ki is volt a rejtélyes idegen? Diákéveiben Chiracot ő okította az orosz nyelvre. Az akkor már évekkel korábban visszavonult politikus az őt fürkészők állítása szerint azt mormolta csöndesen, „boldog vagyok, hogy ismét láttalak, Isten veled Belanovics professzor”. Majd közvetlenül utána fölbukkant a közeli kis pravoszláv kápolnában, ahol imát rebegett a hajdani tanár úr atyai nagyapjának emlékére, aki mellesleg radikális szocialista volt. Ha csakugyan hinni lehet Raffynak, Chirac mellett itt már kísérő is volt, Haim Korsia, tábori lelkész, Franciaország mai főrabbija, aki viszont, a Kaddist, a zsidó halotti imát mondta el. Különös ceremónia volt ez. A történet sokat elárul Chirac belsőséges világáról.
Chirac a párizsi Carnot gimnázium hallgatója volt. Délutánonként a közeli Guimet múzeumba járt, ahol lenyűgözték az Ázsiából érkezett tablók, de akadt egy kalauza is, éppen Vlagyimir Belanovics tanár úr személyében. Utóbbi Fehéroroszországból, a bolsevik forradalom elől menekült el. Szentpétervárott született, aztán diplomata lett, első állomáshelye India volt, innen került kalandosan Párizsba. A Szajna mentén hányatottan indult az élete, kezdetben a Renault gyárnál dolgozott, majd taxisofőrként kereste kenyerét. Ezt követően a szerencsének köszönhette, hogy orosztanárként és a szanszkriszt nyelv oktatójaként alkalmazták.
Chirac állítólag elszánta magát arra, hogy eredetiben olvassa el a Mahabharatát, ezt a 800 strófából álló indiai szent könyvet. Nem haladt túl könnyen, ezért Belanovics segítségével inkább az orosz nyelvre fektette energiáit. A tanítvány azt javasolta mesterének, költözzön hozzájuk Szajna utcai otthonukba. Így is történt, „Vlagyi bácsi” ettől kezdve családtag lett. Arra biztatta növendékét, fordítsa le Pjotr Iljics Csajkovszkij operáját, A pikk dámát, vagy Puskin romantikus verses regényét, az Anyegint. Az ifjú neki is látott, könyvkiadónál is házalt, hogy fordítását kiadják, de eltanácsolták.
A „Chirac-rejtélynek”, a politikai pálya választásának az egyik eleme éppen ez a kudarc. A papa, repülőgépgyár igazgatója nem nézte jó szemmel a „kicsapongást”, a fiából mindenáron politikust akart faragni, betuszkolta az egyetemre. A fiatalember úgy értékelte ezt, hogy „kényszermunkát” szabtak ki rá. Korabeli barátja, Jean-Louis Debré, aki ma az Alkotmánytanács elnöke azt vallja, „úgy vélem, az ifjú Chirac ekkor jött rá arra, hogy álmai nem válhatnak valóra”. Az a férfit, akiből később Franciaország egyik elnöke lett, rádöbbent, őt valójában nem is érdekli az európai kultúra.
Közvetve jutott arra a következtetésre, hogy Kolumbusz Kristóf meglátása szerint nem hős volt, mint általában állítják, hanem az emberiség egyik legnagyobb „tömeggyilkosa”. Amikor egyszer János Károly volt spanyol királlyal találkozott, éppen a felfedező születésének 500. évfordulóján, a madridi uralkodó legnagyobb nagy meglepetésére Chirac ki is fejtette ezt a nem éppen szokványos véleményét. Az egyik párizsi múzeumi igazgató ebből arra a következtetésre jutott, hogy Chirac szenvedélye az eltűnt civilizációk iránt, nem csupán afféle szeszély.
A volt elnök megszállott gyűjtője lett az ázsiai és afrikai figuráknak, és ebben nagy segítője Frédéric Salat-Baroux néprajztudós, az Élysée-palota egykori főtitkára lett, aki lányát, Claude Chiracot vette feleségül. A nem mindig tiszta elméjű egykori államfő mozgástere ma már eléggé szűk. A Voltaire sugárúti otthontól legfeljebb csak a közelben található, általa alapított „Világbéke intézetig” bandukol el. A híres francia író, André Malraux, aki egykor kultuszminiszterként is szolgált, egyszer olyan emberként írta le, aki megrögzötten rejtegeti legbelső titkait. Néhány hete az egyik látogatója arról faggatta Chiracot, ha lakatlan szigetre vonulna vissza, mit is vinne magával? Azt válaszolta, néhány indiai és afrikai bantu figurát. És De Gaulle tábornok emlékiratait. Az egyetlen politikusét, akit soha, egyetlen pillanatra sem felejtett el.
