„Szeretném bejárni a Földnek minden zegzugát, amit csak alkotott az ember, látni száz csodát”, énekelte Harangozó Teri akkor, amikor esélyünk se nagyon lehetett erre. Még útlevélhez és némi valutához jutni procedúrát jelentett. Hogy az anyagiakról ne is beszéljünk. De a dal, és az érzelmesen behízelgő előadásmód sokak vágyát testesítette meg, ahogy maga Teri is, hiszen rengetegen csak így hívták. Példa volt arra, hogy egy egyszerűnek ható, de nagy szívű vidéki lány, a Ki mit tud? című tehetségkutató műsor segítségével, hogyan kerülhet hirtelen reflektorfénybe, hogy lesz kapásból országosan népszerű. Hamupipőke történet volt ez, a lentről jövő villámgyorsan fölkerült a csúcsra, a nép virágszála sztár lett. Ez egybeesett azzal, amit a hivatalos ideológia, a Kádár korszak is sugallni akart, hogy lám, ez nálunk tömegek számára járható út, miközben persze ritkán lehetett a mélyből valóban legfelülre kerülni.
Harangozó azért is válhatott az ország egyik legnépszerűbb művészévé, mert sokak álmainak megtestesítője volt. Amikor azt énekelte, hogy „szeretnék mindenkit szeretni”, akkor ez a nagylelkű naivitás hihető volt róla. Szép hangja őszinteséggel párosult. Nem úgy lett sztár, hogy fent trónolva elérhetetlenné vált, kedves maradt, keresetlenül, természetesen beszélt, nyíltnak tűnt. A táncdalfesztiváloknak is állandó résztvevőjévé vált, ahogy az országjáró turnéknak szintén. Számos slágere örökzölddé vált, például a Minden ember boldog akar lenni, a Mindenkinek van egy álma, a Sose fájjon a fejed, ma is ismert nóták. Hajlama volt a túlzott érzelmességre, de ezzel is tömegek ízlésvilágát fejezte ki.
Aki hamar fönt találja magát, gyakran kerül szédítő tempóban le is. Én pályakezdőként egy ilyen időszakában találkoztam vele, amit soha nem fogok elfelejteni. A Magyar Rádió akkor még egytémás, Gondolat-jel című órás műsorába készítettem összeállítást a műsoros éjszakai bárokról. A füstös kocsmának is beillő, lepukkant Tavaszban, ami nem volt mentes a balhéktól sem, és pódiuma sem igen volt, Harangozó a kőpadlón, az asztalok és a hangoskodó vendégek között, magassarkúban és rózsaszín nagyestélyiben mászkálva dalolt arról, hogy szeretné bejárni a Földet. Nem voltak trükkjei, ki- és beszólásai, nem alkalmazkodott a bárműfaj sajátosságaihoz, mintha ekkor is kamerák kereszttüzében, országos nyilvánosság előtt lett volna, tartással, lelkét kitéve, énekelt. És csodák csodája, csend lett, abbamaradt az általános, erős alapzaj, a pohárcsörgés, a pincér is óvatosabban hordta ki a piákat. Harangozó lehetetlen közegben is kivívta magának a figyelmet, úgy, hogy bár rózsaszín nagyestélyiben való megjelenése és érzelmi túltengése anakronisztikus volt ezen a helyen, jottányit se adott le abból, amit képviselt.
Aztán kérlelt, hogy készítsek vele interjút, mert az most nagyon jót tenne neki. Köpni-nyelni nem tudtam. Ő az országos sztár egy kezdő névtelent kért erre, sokat megértettem ekkor a fent és a lent fájdalmas természetrajzából. Tény, hogy nem tudott úgy folyamatosan felszínen maradni, mint korosztályából Korda György. Hallani lehetett arról, hogy már szűkölködik, hogy autóját is nehéz fenntartania. Táncdalénekesek nem kapják meg a jelentős pénzzel is járó, Nemzet Művésze címet. Harangozó pedig a nemzet művésze volt akkor is, ha esetleg amit csinált, az többünk ízlésének nem felelt meg.
