Pablo Trapero A klán című filmje egy Puccio nevű család valós történetét dolgozza fel a nyolcvanas évek elejéről. A San Isidro negyed egyik villájában éli rablásokkal, gyilkosságokkal teli sötét életét a népes család. A családfő, Arquimedes dolgozza ki a terveket és irányítja az eseményeket. Legidősebb fia, Alejandro a mitikus argentin rögbicsapat, a Los Pumas sztárja. Kénytelen ő is meghajolni apja akarata előtt és részt venni a rablásokban, kihasználva a népszerűsége adta védelmet, amely minden gyanú fölé helyezi. Az ő feladata beazonosítani a célszemélyeket, de a család többi tagja is valamilyen módon érintett a bűnügyekben, hogy aztán az áldozatok megzsarolt családjaitól bezsebelt pénzeken osztozzanak. Intrikákkal teli életük cseppet sem az összetartozás jellemzi. A történet társadalmi háttere az argentin katonai diktatúra végnapjai.
Drake Doremus filmjében az Equals-ban (Egyenlőek) Atmos lakói genetikai módosításon estek át, gyakorlatilag kiirtottak belőlük minden mélyebb érzelem kialakulását. Ám kitör egy SOS járvány, amelynek során a vírusok képesek aktivizálni az érzelmeket. A karanténba helyezett fertőzötteket három kategóriába sorolják, a legsúlyosabbakat fájdalommentes beavatkozással kivégzik. Két halálra ítélt, Nia (Kristen Stewart) és Silas (Nicholas Holut) azonban egymásba szeret és úgy döntenek,szembeszállnak a sorssal. Ezzel a filmmel nincs más baj, csak annyi, hogy lapos, unalmas, patetikus. Ridley Scott ezúttal producerként jegyzi a filmet, talán ha visszaül a rendezői székbe, mindenki jobban jár.
Üdítő kivétel a nehezen nézhető filmek sorában Peter Mullan Orphans (Árvák) című mozija. Egy skót munkáscsalád négy testvére, három fivér és a nővérük anyjuk temetésének előestéjén találkoznak. Az éjszaka folyamán átélt különös viszontagságok tökéletesen megváltoztatják a kapcsolatukat. Kiváló színészvezetés, feszes, jól megírt forgatókönyv és remek ritmus jellemzi a filmet.
Xavier Giannoli Marguerite címmel készített filmje a múlt század huszas éveiben játszódik. A címszereplő gazdag örökösnő, aki él-hal az éneklésért – a kiváló Cahterin Frot alakításában. Hangja nincs, de szenvedélyesen szeret énekelni, ezért rendszeresen szervez jótékonysági összejöveteleket, amelyeknek egyetlen célja, hogy közönség előtt felléphessen. Holdudvarának állandó társasága belemegy a játékba, s úgy tesznek, mintha nem vennék észre, milyen hamisan énekel. Amikor egyikük, egy megalkuvó újságíró még cikket is kanyarít Marguerite-ről és egekbe dícséri előadóművészetét, a nő arra az elhatározásra jut, hogy végre valódi, fizetős közönség előtt mutatkozik be.
A rendező remekül bánik színészeivel, kiválóan visszaadja a kor atmoszféráját, politikai, kulturális légkörét. A forgatókönyv az amerikai Florence Foster igaz történetéből született és a rendező nagyszerűen keveri a kártyát, melynek lapjain megjelenik a féktelen ambíció, a talpnyalás, a hatalmi érdekből számítás és megalkuvás, a szemforgatás és kapzsiság, de megjelenik a szerelem is, amely képes megtalálni meghódítandó tárgyát. A romantikát kedvelőknek éppúgy ajánlott a film, mint az idei év zsűrorainak.
Nagy várakozás előzte meg Alekszandr Sokurov Francofonia című munkáját, amely azonban nem váltotta be a reményeket. A Lourvre történetéről mesél és arról, hogy egykori igazgatója, Jacques Jaudiard, valamint Franz Wolff-Metternich gróf hogyan játszották ki a náci megszállókat, hogy elkerüljék a múzeum kirablását. Hiába érződik a dokumentarista és pedagógus Rossellini, továbbá Godard legutóbbi filmjének, a 2014-es Adieu au langage (Búcsú a nyelvtől) hatása, az orosz rendező nem tudott az Ermitázsnak szentelt felejthetetlen 2002-es Orosz boltív című filmje színvonaláig emelkedni. Mindemellett figyelemre méltó alkotás készült.
Alain Mazars dokumentumfilmjében az 1904-ben született és 1977-ben meghalt, nálunk alig ismert francia rendezőre, Jacques Tourneur-re fókuszál. Egy interjújában Tourneur azt nyilatkozta, hogy mindenki félelemben él, csak nem tud róla. Mazars szerint ő is félelemben élt, és filmjeit pont azért készítette, hogy ezáltal szabaduljon meg gyötrelmeitől. Túl azon, hogy portréfilmet látunk, amelyben megszólalnak rajongói, a néhai rendező filmjeiből is ízelítőt kapunk. Ha lehet, még Hitchcocknál is kifinomultabb az intim horror, a kétértelműség ábrázolásában, a természetes és természetfeletti vékony határmezsgyéjének megjelenítésében. Miközben Gregory Peck, Robert Mitchum pályakezdésében jelentős szerepet játszott, és követői között találjuk Martin Scorsesét vagy Spielberget, ugyanakkor másodrangú mozik gyártásához is nevét adta. A szokványosnak nem mondható portréfilm az egyik legérdekesebb alkotás a mezőnyben.